4. fejezet
Démonok játéka
A másodpercek lassulni látszottak. Eltelt egy perc, majd még egy. Éveknek tűntek. Jugson egyre nehezebben lélegzett, majd eljutott arra a pontra, hogy nem kapott levegőt. Az arca ugyanolyan színű lett, mint a kezében tartott gyermeké.
Nem látott semmit, nem bírta tartani a karját, a fejét, a lábaiból elszállt az erő. A gondolatai akadoztak, keze elernyedt. A föld közeledni látszott. Beverte a fejét, a karját és a térdét is, de nem érzett semmit. Mi lehet a… a gyerek, ott a kádban… víz… vörös, mint a vér… élet és halál. Együtt járnak. Ő élt, és most meg fog halni. A hallása eltompult, valahonnan messziről ének zengett, mely zokogással társult: mintha halotti ima volna. Eltemetik majd.
Egy homályos alak úszott el mellette, messze a ködfalon túl. Vagy vízen keresztül látná? Mindegy. Messze van.
Levegő. Kap levegőt! Megmenekül? A tüdejébe áramlott az életet adó oxigén, a látása valamelyest tisztult, a füle zúgása lassan kezdett alábbhagyni. Életben marad! Algernon állt mellette, kezében pedig volt valami. A fiú van a kezében. Nem hitte volna, hogy ennyire magas, vagy csak innen lentről tűnik úgy? Kiabált. De hisz nincs is arra semmi. Vagy csak nem látja, gondolta. A démon. Igen, az állhat ott, nem messze tőle. Algernon most elhallgatott, ahogy az ének is. A fiú már nincs a kezében. Egy hatalmas árnyék lépett mellé, kék, világító szemében a hideg kegyetlenség. Ez volna a démon? Ne várj!
Fázott. Torkán érezte az ismeretlen alak ujjainak szorítását. A tüdejéből eltűnt minden levegő. Az árnyék nem akarja, hogy éljen. Köhögnie kellett, de nem volt hozzá ereje. Nem kapott levegőt. Ez lesz majd a sírján: Roderick Jugson: élt 39 évet. Hideg, mint a márvány. A föld mélyén legalább meleg van. Fény és… halál.
***
Algernon elborzadva bámulta a démont, aki érdeklődéssel szemlélte a fiú és Jugson haláltusáját. Elisabethet még mindig a kezében tartotta. Már attól tartott, hogy a kislány sem él, mert ő maga biztos üvöltött volna, ha ennek a lénynek a karmai közé kerül. A gyerek viszont nyugodt volt. Talán aludt. Ujjairól és talárjának széléről csöpögött a jéghideg víz. Ez a szörnyeteg nem engedte, hogy megmentse a kisfiú életét, pedig kikapta a vízből, mikor látta, hogy végleg elmerülni készül. Nem engedte, és most halott a gyerek meg a védelmezője is. A démon hibája, csak az övé.
Bella erőtlenül, zokogva rogyott a földre. Az oltár eltűnt, ahogy a körök is, de a kád és benne a gyerek holtteste ott maradt másfél méterrel a padló felett lebegve. Algernon látta, hogy megsűrűsödött a sötétség körülötte, az árnyak megnőttek. Már nemcsak a sarkokban ácsorogtak, ahova nem jutott el utánuk a tekintet, hanem kitörve onnan a halott férfi köré csoportosultak. Könnyek futottak le az arcán. Szegény Jugson.
Zavartan hunyorgott feléjük. Olyan volt, mintha lakmároztak volna a testet körülölelő fényből. Az ember test és lélek egysége, ha a test meg is hal, a lélek tovább fog élni. Nagyapja mindig ezt mondogatta neki, amikor kisfiúként a halálról kérdezte őt. A férfi valami őrült, névtelen betegségben szenvedett, amibe később aztán bele is halt. Akkor nem értette meg, de most már rájött, hogy mit jelenhet az a szó: lélek. A fény, ami körülvette társa holttestét, az a lelke. A kád felett is egy hasonló lebegett, a különbség csupán annyi volt, hogy a gyermek lelke ezüst fénnyel derengett majd eltűnt, a férfié pedig arannyal, és még mindig ugyanott volt. Valamit tennie kell, ezt világosan érezte. Ám mit tehet egy ember az árnyak ellen? Hogyan harcolhatna velük? Első lépésként közelebb ment egy kicsivel. Szétrebbentek, mint a keselyűk, ha oroszlán zavarja el őket.
A démon a vállára tette a kezét. Összerázkódott, és olyan gyorsan fordult hátra, hogy több csontja belereccsent. Lerázta magáról a karmos kezet, és rémülten lépett el a közeléből. Nem mert egyenest hátrálni, nem akart átesni Jugsonon.
A bestia néhány szót ejtett ki fogai között valami idegen nyelven, amit nem értett. A különböző lények azonban érthették, amit mondott, ugyanis másodpercek alatt eltűntek. Bella közben zokogva felállt, és rájuk ügyet sem vetve vette magához gyermeke holttestét. Az anya fájdalmát nézve feltámadt benne a düh és a gyűlölet. Ha tudott volna, azonnal végzett volna a démonnal. Őket azonban nem lehetett egyetlen Avada Kedavrával elintézni. Csaknem halhatatlanok voltak, és csak nagyon különleges esetekben sikerült közülük egyet is elpusztítani.
- Ugyanazt akarom, mint te – szólalt meg a lény. A következő pillanatban eltűnt, és a szoba másik felében bukkant fel Algernon képében, két szék mellett, ami előzőleg még nem volt ott. Leült az egyikbe, és várakozóan fordult felé.
- Nem hinném. Én nem akarok újszülötteket vízbe fojtatni másokkal. Rikkard élhetett volna. Miattad halt meg! – Algernon dühét és gyűlöletét érezni lehetett a hangjában. Tudta, igaza van, mégse bírt néhány másodpercnél tovább farkasszemet nézni önmagával.
- Valóban? – A démon elmosolyodott. – Tehát soha nem tettél ilyet? Egyszer sem egész életben?
A halálfaló nem akart válaszolni. Egyszer, még mikor kezdőként bizonyítania kellett, érdemes a Nagyúr bizalmára, megtette. Egyetlen egyszer, nagyon rég.
Egy fiatal boszorkányra törték rá az ajtót. Társai a nőt megkínozták, őt pedig elküldték, nézzen körül a házban, és ölje meg azokat, akiket talál. Emeletes ház volt. Szétküldött néhány felderítő bűbájt, de a földszinten nem volt senki. Felbaktatott a lépcsőn, miközben a nő sikolyai kísérték. A lépcső egy hosszúkás folyosóhoz vezetett, amiről három ajtó nyílt. Az első a fürdőszobába, ahol nem talált senkit. Mégis bement, tenyerére hideg vizet locsolt, majd kézfejét arcához nyomta, mely szinte égett. Legszívesebben túl lett volna az egészen, és lefeküdt volna. Ideges volt, és nyomasztotta ez az egész küldetés, de hátra volt még két ajtó, és aztán a jelentést is neki kell majd megírnia a Nagyúrnak. A hozzá közelebb álló ajtón lépett be, és rögtön megakadt a szeme a szoba rózsaszín alapszínén. Gyerekszoba volt, minden giccses kiegészítőjével együtt. Nem hiányoztak a plüssfigurák, a játékok, csörgők, puha ágytakarók, tiszta pelenkák és még ezernyi apróság.
A kiságyban egy kisbaba aludt, szőke fejecskéjét oldalra döntve, karjait feje mellett pihentetve. Algernon egy percig csodálta a kicsit. Kétségtelenül aranyos volt.
- Kár, hogy meg kell, öljelek – suttogta –, pedig az anyádat elnézve bizonyosan szép nő lett volna belőled.
Az átok zöld fénybe vonta a szobát. A gyerek továbbra is ugyanúgy feküdt, de a mellkasa már nem süllyedt és emelkedett. A férfi még mielőtt kiment volna a szobából, megigazította rajta a takarót. Ekkor határozta el magát arra a kínos beszélgetésre, amelyhez hasonlót többet soha nem akart megélni. Az előszobába visszaérve két holttest fogadta. Valószínűleg a családfő ért túl korán haza Társai visszamentek, ráhagyva, mit tesz most. Egy percig még tanulmányozta a két élettelen testet: hozzá kell szoknia a látványhoz, semmivel sem lesz könnyebb később. A perc elmúltával elhagyta a helyszínt. Nem akarta, hogy a kiérkező aurorok rajtakapják. Kérésére és a Nagyúr parancsa szerint később bátyjához hasonlóan neki is a kémkedés lett a feladata. A Rejtélyügyi Főosztályon dolgozott, így sikerült elkerülnie a vérbűzös csatajeleneteket, és a gyilkosságok nagy részéből sem vette ki a részét. Az ő feladata az információgyűjtés volt, és ez tökéletesen elég is volt neki.
- Én is követtem el szörnyűségeket, igaz, de te a Nagyúr gyermekét gyilkoltad meg. Erre nem vetemednék. – Úgy érezte, muszáj magyarázatot adnia előbbi hallgatására.
- Persze, hogy nem, hiszen a legerősebb ígéret köt a lányához. Védened kell őt minden ártó szándékúval szemben. Védened, amíg nem elég idős, hogy maga is megbirkózzon az élettel – mondta a démon.
- Igen, és úgy véded, hogy megölöd a bátyját!?
- Pontosan. A testvére megölte volna őt.
- Micsoda? Az lehetetlen.
- Pedig így lett volna. Ráadásul olyan utakra terelte volna, amin neki nem szabad járnia. Így is lehet, hogy odajut. Látom a jövőt. Nem akartam, hogy a fivére keze által hulljon el.
- Egyszerűen nem hiszem el. Testvérgyilkosság? Nem hiszem, hogy megölte volna a húgát. Ezt csak te találtad ki, hogy higgyek neked. A Sötét Nagyúr nem engedte volna, hogy a gyermekei civakodása eddig fajuljon. Nem, ebben biztos vagyok.
- Persze… a Sötét Nagyúr. Nem fog visszatérni még egy jó ideig, Beth pedig addig felnő.
A történelem során pedig számos példát találhatunk a testvérgyilkosságra. Vegyük a leghíresebbet: Káin és Ábel. Az irigység volt a mozgatórúgója az eseményeknek. De Egyiptomban, Görögországban, Rómában a középkor során mindenütt megtalálható ez a fajta bűntett. Ahol hatalom van, ott irigységet és ellenségeket is találunk, és itt nem kis hatalomról lesz szó. Az eseményeknek most már szabadon kell folyniuk. Lehet, hogy már ennyi beavatkozás miatt is megbüntetnek majd. – Sóhajtott. – Én csak a feladatomat végeztem, ezt meg kell érteniük – dünnyögte csak úgy saját magának. – Nekem és neked, nekünk Elisabethet kell védenünk. Az már mellékes, hogy ebbe mások is belehalnak-e.
Algernon hallgatott, és az elhangzottakon gondolkodott, de nem igazán hitte el. Ugyanakkor talán a kisfiú valóban árthatott volna Elisabethnek, ha az apjára ütött…
Gyűlölete nem tűnt el teljesen, hanem erős bizalmatlansággal társult. Csak kapja vissza a gyereket, és tűnjön már el az a szörnyeteg az életéből. Ennyit akart. A másik fagyosan felnevetett, amitől libabőrös lett a háta.
- Rendben van, Algernon, eltűnök, de visszakapni Elisabethet? Most még nem. Neki és nekem van egy kis elintéznivalónk. Nemsokára hozom, de addig is ne aggódj miatta. Ha velem van, nem eshet semmi baja. – Azzal felállt, és eltűnt.
Algernonnak nem volt ideje megakadályozni, bár lehet, hogy nem is tudta volna. Rémülten meredt arra a pontra, ahol az előbb még a démon ült. Bella idegösszeroppanást fog kapni, mikor megtudja, hogy a lányát is elvesztette. Riasztó volt arra gondolni, hogy a bestia valószínűleg nem csak látó, hanem nagyon jó legilimentor is. Ugyanakkor tényleg nem bánthatja a kicsit. Felesküdött rá, hogy védeni fogja. Bár hogy egy démon esküje mennyit ér, arról nem volt pontos fogalma. És arról sem, mit is jelent számára a védelem szó.
***
Derion Mentir, az árnyékdémon a kádban lebegett. A szertartás sikeresen befejeződött, ám most egy ideig egy halott csecsemőt kell játszania. A védencéről nem tudódhat ki, hogy még életben van és ezért mindent megtett. A védelmezés már az első másodperctől elkezdődött, ahogy a hívás befejeződött. Meg kellett ölnie a halálfalót. Szerencsére, mivel a köpcös kivette a fiút a kádból, ráhárultak a földi védelmező feladatai, még ha erről nem is tud. A gyereket biztos helyre vitte. Ismerte a jóval fiatalabb másik démont: Ravion Maharer forrófejű volt, és kegyetlen, ha ellenfeleiről volt szó. Jobb, ha halottnak hiszi a kicsit.
***
Bellatrix a szertartás végeztével a földre roskadt, testét rázta a görcsös zokogás. Elvesztette a gyermekét, mert elrontotta a rítust, minden az ő hibája. A kádból két zöldes szikra pattant ki, és lassan a lába elé hullott. Felállt, a vízbe nyúlt, és kivette belőle a hideg, kicsi testet, mire a kád is és a tartalma is azonnal szertefoszlott. Az asztalon hevert a fekete gyapjútakaró, amibe a babát fektették a születése után. Önkéntelenül is felemelte a könnyű anyagot, és a pici köré tekerte. Magához szorította, hogy saját testmelegéből adjon neki. Hisz csak alszik. Altatót akart énekelni neki, de nem tudta abbahagyni a zokogást. Pár lépést megtett, és egy székre rogyott.
A fülében csengett az idős gyógyító asszony szava, aki a hosszú órák szenvedése után először szólt hozzá:
- Gyönyörű kisfiú. Anyuka lett. – Kedves hangja megnyugtatta, és ugyan fájt még minden porcikája, a kezébe vehette a csecsemőt. Apró lény, az ő vére, belőle lett, ő hordozta magában hosszú hónapokon át, és most megszületett. Azonnal megszerette, ahogy meglátta. Véres volt a feje, bőrén pedig ott volt az a fehér nyálkás anyag, ami az újszülötteken mindig rajta van. Nem volt nála sokáig, mert kiabálás jött, és elvették tőle.
- Még egy! Ikrek! Jön még egy gyerek!
Lármába vesző hangok, sietős mozdulatok, és ő megint átélte a kínt, amit egy baba világrahozatala jelent. Egy rövid ideig az eszméletét is elvesztette, erről a részről nem volt emléke. A következő már az volt, mikor egy fiatalabb gyógyító gratulál neki, miután megszületett a második baba is.
- Kislány. Örülhet két ilyen szép gyereknek.
A gyógyítók nem adták oda neki a lányát azonnal. Megfürdették, valami bájitalt erőszakoltak belé. Az ágy támláját megemelték, hogy lássa, mi történik körülötte. Narcissa, amilyen hamar lehetett, visszaadta neki a kisfiát. A lányára csak messziről nézhetett rá. Őt magát is ellátták, sokan rohangáltak körülötte.
Fáradt volt, a gondolatai csak lassan voltak hajlandóak döcögni, mégis tisztán emlékezett a Nagyúrnak tett esküjére. Közvetlen azután tette le, amikor elmondta, gyermeket vár. Mindenben követnie kell a Nagyúr terveit, vagy ha ő nem is kíván részt venni a nevelésében, intézkedik arról, hogy olyanok neveljék, akik megteszik ezt. Persze akkor még egyikük sem tudhatta, hogy valóban egyedül fogja nevelni, így a parancsok sem terjedtek ki minden részletre.
Narcissát küldte el, hogy menjen el a Nagyúr utasításait tartalmazó levélért. Ellátta a megfelelő útmutatással is, hogy túlélje a Nagyúr szobájába való bejutásra irányuló kísérletet. Valószínűnek tartotta, hogy a szülés után valamennyire korlátozott lesz mozgásszabadságában, így jó előre feloldott néhány védőbűbájt. Hónapok munkáját fektette bele ebbe a műveletbe, és még így is volt jó pár csúnya vagy életveszélyes rontás, átok és bűbáj. Az igazat megvallva sosem volt tökéletes átoktörő.
Tíz perc elteltével Cissy vissza is jött élve, igaz, volt néhány vágás és vérző seb rajta. A boríték tömve volt mindenféle papírokkal, de először is a Nagyúr levelét vette szemügyre. Mikor pontosan tudta, mit kell tennie, a szükséges felszerelésekért is húgát küldte el. Ő maga pedig erősítő bájitalokat ivott, hogy legyen elég ereje a szertartáshoz, amit el kell végeznie.
Régebben is beszélgettek róla a Sötét Nagyúrral, tudta, a gyermeke akár meg is halhat. Akkor még úgy gondolta, hideg számító fejjel, hogy csak a hatalomért teszi ezt az egészet. Nem akarta szeretni gyermekét. „A szeretet csak hátráltat, tanuld meg, Bella”, mondta neki a Nagyúr, és ő mindig megtartotta a szabályt. Nem szerette a szüleit, akik mindig is támogatták, hogy halálfaló legyen, nem szerette a húgát, Cissyt sem, csak valamilyen önző ragaszkodást érzett iránta. Andromédát, a nővérét pedig egyenesen gyűlölte. Elárulta a családját, beszennyezte a hírnevüket, legszívesebben letagadta volna, hogy bármilyen rokoni kapcsolatban áll vele. A férje, Rodolphus se számított, hisz nem választhatott, szülei tették meg helyette.
Ezzel egyébként nem volt semmi baja, hisz évszázadok óta szokás volt az aranyvérű családoknál, és egész jól érezte magát Roddal.
Az egyedüli, akit igazán szívébe zárt, az a Sötét Nagyúr volt. Érte megtett volna bármit. Kérte, hogy adja neki magát, és ő örömmel teljesítette a kérést. Kérte, hogy legyen az örökösének anyja, és a legnagyobb álmai teljesültek.
A lánya az már más volt. Amióta megszületett, egyszer sem nézte meg igazán. Nem voltak olyanok a körülmények. Csak egy percig fogta kezébe a kicsit, még mielőtt Narcissa visszaérkezett volna. Vörös szemei voltak, az apjáéhoz hasonlók. Ugyanakkor a tekintete tiszta volt, nem fertőzte még meg a gonoszság. Talán ha a kislányát adták volna először a kezébe, most nem fájt volna annyira, hogy elveszítette a fiát. Úgy tűnik, a szívében csak egy gyereknek volt hely, és ez hely a fiáé lett.
A levélben, amit a Nagyúr előrelátóan megírt, az állt, hogy a szülést követően néhány órán belül meg kell lennie a szertartásnak. Várható volt az utasítás, tehát megtette az előkészületeket már rég. Igaz, csak egy gyerek érkezésére készült fel. Az első szertartás hiba nélkül le is folyt. Talán ez volt az oka. Ő a maga részéről megtanulta a szöveget, amit kellett. Nem értette, mit mond, de ez nem volt lényeges.
Elrontotta azzal, hogy leejtette azt a fiolát. Minden az ő hibája. Minden.
A széken ülve simogatta a kisfiát. Az emlékek megnyugtatták már annyira, hogy körülnézzen a szobában. Segítség kell, segítség, hogy eltemethesse. A könnycseppek még mindig megállíthatatlanul folytak a szeméből, azonban egyenletesebben tudott már lélegezni. Körülnézett, és a szoba másik felében megpillantotta Algernont. Azt hitte, káprázik a szeme, mert egy másik Algernont is látott vele szemben a széken ülni, akinek a kezében ott volt a gyermeke. Hunyorogva nézte meg ismét, de még mindig ugyanazt látta. A démon! Csak ő lehetett. A démonok bármilyen alakot fel tudnak venni. Megismerte, hisz a kezében volt a lánya. A kislányt akkor is lehetett látni, amikor a démon láthatatlan volt. Beszéltek egymással, de azt nem hallotta, hogy miről.
Lehunyta a szemét, így próbálva gátat szabni könnyeinek. Nem sikerült, de picivel könnyebb volt összefüggően gondolkodnia. Listát készített magának, pontról-pontra összeszedve a teendőit. Ezt szokta tenni, ha ki akarta zárni gondolatait elméjéből. Felülni, felkelni az ágyról, a kicsi testét letenni, segítséget hívni, összepakolni a szertartáskor használt eszközöket. A következő néhány perc eseményeit felvázolta, és nem volt hajlandó tovább gondolkodni. Kinyitotta a szemét, és felkelt a székről. A szoba másik fele felé nézett, ott már csak Algernon állt egyedül. A démon valószínűleg láthatatlanná vált. De akkor hova lett a gyerek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése