3. fejezet
A szertartás
- Egy ősi rítust fogunk elvégezni a Nagyúr parancsára. Egy démonnak ajánlom a gyermek életét, akit ha megnyerünk, védeni fogja őt egész életében. Kockázatos a dolog, mert ha nem hajlandó elfogadni a gyermeket, az meg fog halni, és vele hal az is, akit a földön védelmezőjeként jelöltek ki. Kaput kell nyitni a mi világunk, és az ő világa között, ami nem könnyű. Mindenben együtt kell működnie, Mr. Rookwood. – Bellatrix egy kicsit habozva folytatta. - Az ön feladata, hogy tartsa a kislányt, és az utasításaimat kövesse. Önt éri még az a megtiszteltetés, hogy védelmezője lehet a kislánynak, sőt, egyik nevét is öntől kapja majd. – Látta, hogy Jugson közelebb megy hozzá, és közbe akar szólni. - Mr. Jugson, kérem, csendesen várakozzon egy pár méterrel odébb! Bármit lát vagy hall, ne avatkozzon közbe! Most kezdjünk neki - Bella nyugodt hangon mondta a szöveget. Közben végig Algernon szemébe nézett. Tekintete parancsoló volt, és ellentmondást nem tűrő.
Algernon visszahőkölt a szavai hallatán. Gondolatai ide-oda cikáztak. Haljon meg ezért a kölyökért? Azt már nem.
De… végül is a Sötét Nagyúr lánya, és ez parancs. Meg kell tennie. Itt nincs választási lehetőség. Különösen alkalmasnak találtatott a feladatra… De miért éppen őt?
- Rookwood, Jugson, üljenek le, amíg az előkészületeket végzem! – szólt, és egy pálcamozdulattal elővarázsolt két széket. A két férfi leült, Bellatrix pedig egy asztal mellett kezdett el tevékenykedni. Algernon érdeklődve figyelte, ahogy a nő remegő térdekkel kezébe vett néhány bájitalos fiolát, még gyenge volt a szüléstől. A fiolák tartalmát az egyik serlegbe öntötte, volt, amiből csak egy cseppet, volt, amiből többet. Különböző gyógynövényekből is szórt bele. Tíz perc telt el így. A varázsfőzet egy ideig szürke volt, de miután valami port szórt bele, olyan lett, mint a folyékony sötétség. Ezután kavargatni kezdte a kotyvalékot, mely lassan forrni kezdett, és azzal fenyegetett, hogy túlfut a serleg peremén. Közben valami ismeretlen, dallamos nyelven énekelt. Talán latin, gondolta Algernon, de nem esküdött volna meg rá. A sötétség kifolyt a serlegből, le az asztalon a földre, mintha saját akarata szerint cselekedne. A földön tovább folyt egy sötét folyamban, hol magától elágazott, hol ismét egyesült. A földön kialakult egy alakzat. Két kör, egy kicsi és egy nagy, amit két vonal kötött össze. A körök körös-körül voltak véve rúnákkal. A nagyobbikban a sötétség alakot öltött egy oltárban, amiben ibolyaszín láng égett. A kehely még így is félig teli maradt, de a benne maradt folyadék színe már vörös volt.
- A szertartás kezdetét veszi, Rookwood, jöjjön ide a gyermekkel együtt! – mondta, mire Algernon engedelmeskedett. Bellatrix és Algernon kezében a gyermekkel beálltak a kis körbe.
- Ön, Algernon Rookwood, Augustus Rookwood öccse, Tricia Cornish és Wilfred Rookwood gyermeke?
- Igen, én vagyok.
- Ön az, aki négy éve, 25 évesen belépett a halálfalók rendjébe, és örök hűséget fogadott Voldemortnak, akit a halálfalók Sötét Nagyúrnak, ellenségéi pedig Tudjukkinek hívnak?
- Én vagyok.
- Ön több ízben ölt is Uráért, igaz?
- Igaz.
- Hajlandó lenne az életét áldozni érte?
- Természetesen.
- Hajlandó lenne életét áldozni a gyermekéért is? – Algernon kis szünetet tartott a válaszadás előtt, és lenézett a kezében tartott kislányra. Egy másodperc erejéig eljátszadozott a gondolattal, hogy nemet mond. Mekkorát nézne akkor Bellatrix… Nem teheti meg. Kissé erőltetetten elmosolyodott, és bólintott, de továbbra is csend volt, így szavaival meg kellett erősíteni fogadkozását.
- Hajlandó vagyok.
- Ön kezében tartja a Nagyúr gyermekét. Nevet még nem kapott. Most önt az a megtiszteltetés éri, hogy egyik nevét maga adhatja neki. A gyermeket ezen a nevén fogja ismerni majd a világ, így hát a Nagyúr lányához méltó nevet válasszon!
Várakozásteljes csend állt be, vártak Algernon válaszára. Ő mélyen elgondolkodott, milyen név lehetne méltó ehhez a kislányhoz, akit a kezében tart. Először a Tricia nevet akarta mondani, amit édesanyja is viselt, de ezt idegennek érezte ettől a vörös szemű gyerektől. A Sötét Nagyúr vére csörgedezik erejében, ezt le se tagadhatná. Eszébe jutott nagyanyja is, de elvetette ezt az ötletet: az öreglány nem érdemel meg ennyi tiszteletet. Végül eszébe jutott a könyv, amibe a nap folyamán beleolvasott, és a szerzője. Elisabeth, igen, Elisabeth. A nevet kellemes hangzásúnak ítélte, tetszett neki. A jelentését azonban nevetségesnek ítélte: <i>Isten az én esküvésem</i>. Remélte, a gyerek anyja nem ismeri a név eredetét vagy a jelentését. Felemelte a fejét, és Bellatrixra nézve bólintott.
- Milyen nevet ad a gyermeknek?
- A neve Elisabeth lesz. – Bellatrix bólintott, jelezve, neki is tetszik a gyermekének adott név.
- A Sötét Nagyúr adott egy nevet gyermekének. – A kezében tartott levél fölé hajolt, hogy kibetűzze az írást. – A név pedig Arabell. Ezzel a névadási szertartás kezdetét veszi.
Egy percnyi csend állt be, ami alatt Bellatrix még egyszer végigfuttatta tekintetét a levélen, amit a kezében tartott. Gondterhelten sóhajtott, majd neki kezdett.
Megtörölte izzadt homlokát, majd a vele szemben álló férfihez fordult. Egész testében reszketett, pedig egyáltalán nem volt hideg, sőt, forróság uralkodott el a helyiségben. Algernon nem értette, hogy lehet ez, hiszen néhány perce még hűvös volt a szobában. Ugyanakkor nem ez volt az első dolog, amit nem értett a mai nap során. Az ablakokra kiült a pára, szürkén szűrődött át rajta a fény, homályossá téve a helyiséget, és még hangsúlyosabbá téve az asztalon álló három gyertya fényét.
- Te, Algernon Rookwood nevet adtál ennek a gyermeknek. Vedd most e tőrt, és véreddel szenteld fel nevét. – Míves, ezüstözött markolatú tört nyújtott át neki, miközben arra is figyelt, hogy ne lépjen ki a körből. Kacskaringós betűket véstek a pengébe, amely hirdette, a tulajdonosa még maga Mardekár volt. Nem tudta, mit kellene most kezdenie pontosan vele. Addig rendben, hogy vérével kell felszentelnie. De hogyan?
Bella jelentőségteljesen kézfejére nézett, majd a tőrre, és ismét vissza. Jól van, felfogta. A kicsit úgy fogta, hogy meg tudja vágni tenyerét. A penge éles volt, egyenes sebet ejtett. A kifolyó vérét a gyerek fejére csepegtette. A kicsi hunyorgott, mikor a vér a szemébe ment.
– Ezennel megkeresztellek a démonok és a fekete mágia nevében – nem volt biztos Algernon, hogy ezeket a szavakat kell használnia, de ide illőnek érezte. Bella összevonta szemöldökét, de nem firtatta a dolgot.
- Te, Algernon Rookwood, elfogadod-e a kezedben tartott Elisabeth Arabellt gyámleányodul?
- Mi?! Elnézést, vagyis igen. Elfogadom. – <i>Gyámkodásról</i> nem volt szó.
- Te, Algernon Rookwood, fogadod-e, hogy védelmezni fogod, amíg csak élsz, segíteni, amikor csak tudod, az ő mindenkori érdekét szolgálva?
- Fogadom.
- Te, Algernon Rookwood, fogadod-e, hogy minden esetben előbb rá gondolsz, aztán magadra, véded utolsó csepp véreddel is?
- Fogadom.
- Ezennel én, Bellatrix Lestrange, született Black, megadom neked a fekete mágia szentsége szerint a jogot, hogy keresztapja, gyámja, oktatója és védelmezője légy Elisabethnek, minden ártó szándékúval szemben. Vedd le a takarót róla, és tartsd az oltáron égő láng fölé. – Algernon teljesítette az utasítást.
- Védőszellemed itt van már, és ha elfogad, megmenti életedet. – Újabb énekbe fogott, de ennek hangvétele egészen más volt. Inkább szomorúnak tűnt, amiből kihallatszott az aggódás is. Bella kivett a porból félmaréknyit, és a tűzbe szórta. Algernon elborzadva látta, hogy a lángok magasra csapnak, és körülölelik a kicsi testét. Felkiáltott a fájdalomtól, mert a tűz az ő kezét is égette, nem csak a babát. Ahogy a vére a tűzbe csepegett, a lángok egyre magasabbra csaptak. Kikapta a kezét közülük a karjaiban tartott gyerekkel együtt.
- AZZONAL TEDD VISSZA! – üvöltötte Bellatrix magából kikelve.
A fájdalom kevésbé volt félelmetes, mint az ő szemei. Vonakodva bár, de engedelmeskedett. Bellatrix ismét kivett félmaréknyit a porból, és a tűzbe szórta. A lángok az előző alkalomhoz hasonlóan viselkedtek. A másodpercek teltek, a gyerek ordítani kezdett a kezében. Minden jel arra mutatott, szénné fogja égettetni vele a kezét, és a gyereket is. Összerándult a kezében a gyerek, ami egy újszülöttől hatalmas teljesítmény, és elhallgatott. Egy másodpercnyi késéssel megérezte ő is a változást. Kezét mintha hűvös felhőbe burkolták volna, ami megszünteti a fájdalmat és a hőséget. Aranyszínű ragyogás vette körül a gyereket, átterjedve az ő kezére is. Kézfejéről csuklójára, onnan alkarjára kúszott fel a ragyogás, beborította egész testét, mindent aranyba burkolva. Körülbelül egy percig volt a fény fogja, aztán hirtelen kihunyt.
A termet furcsa suttogás töltötte be, olyasféle zúgás, mint mikor valakinek messziről beszélgetések foszlányait sodorja a szél, de annak részleteit nem érti. Árnyakat látott, furcsa alakú, sosem látott lényeket. Az árnyékba húzódtak, a sarkokba bújtak tekintete elől. Körbefordult a szobában, mintha először látna igazán életében. Algernon meglepődve vette észre, hogy a terem teljes képe megváltozik. A legfeltűnőbb változást magában a körben látta. Ami azelőtt a folyékony sötétség egynemű forgatagának tűnt a számára, az most derengő fényben tündöklő aranypatakok kesze-kusza szövevénye volt, melynek fénye elől minden árnyék a sarkokba húzódott, s még a gyertyák lángjai is szürkének tűntek tőle, ám mégse vakította el a szemeit, melyeket mintha most nyitott volna ki először. A körhöz képest, amiben állt, minden, a színek, az élek, az alakok homályosnak és árnyékszerűnek tűntek. Algernon viszolyogva fordította el a szemét a szürkévé vált világ látványától, ugyanis kedve lett volna még gyönyörködni az aranyfolyamokban, ám visszafordulva a nagyobbik kör felé, felkiáltott ijedtében. Alig egy méterre tőle, egy minden eddiginél nagyobb lényt látott. Alapjában véve ember formájú volt, annyi eltéréssel, hogy hatalmas denevérszerű szárnyai voltak, arca hosszúkás volt, bőre a fényjátéka szerint hol márványszerűnek, hol elefántcsont színűnek tűnt. Szemében földöntúli, vad fény lobogott, szemei borostyán színűek voltak. Szemöldöke csak halvány vonal, fogai élesek és fehérek. Fájdalmasat lehet vele harapni, jutott eszébe a férfinak. A démonnak (mert minden kétséget kizárólag démon volt) hosszú kecses ujjai voltak, amik fekete karomban végződtek. Jobb kézfején kacskaringós mintázatú tetoválás díszelgett.
Kétségtelenül férfi vagy legalábbis fiú volt az illető, bár a démonoknál sose lehet igazán tudni. Mindig olyan alakban jelennek meg, amilyenben csak szeretnének A démon a legteljesebb nyugalommal szemlélte Algernont és a kezében tartott kislányt. Egészen közel hajolt a gyermekhez, kezét a kicsi fölé tartotta, akin begyógyultak a tűz által keletkezett sebek. Algernon érezte, hogy az ő tenyerén is összeforr a seb.
- Van itt valami? – kérdezte Bellatrix erőltetetten nyugodt hangon. A válaszban bizonyára már biztos volt, hisz a kislány élt, ráadásul a sebek is begyógyultak a testén. Arra a pontra meredt, ahol sejtette a számára láthatatlan alakot. Az oltár és a körök időközben eltűntek. Algernon ugyan látott még valami tompa fehéres izzást helyükön, de ezt már újféle látásának köszönhette, és biztos volt benne, hogy nem látja.
- Parancsolom, mutatkozz. – Bellatrix szavaira a démon gúnyoson nevetni kezdett, és továbbra is láthatatlan maradt.
- A maximum, hogy kérheti, de szerintem nem fog megjelenni maga előtt – jegyezte meg Algernon, ahogy elnézte a démont, aki most a szoba berendezését vette szemügyre.
- Milyen lény? – kérdezte mohón az anya. Algernon a démon szemébe nézett, és megismételte a kérdést. Az továbbra sem méltatta válaszra őket.
- Szerintem démon, de nem vagyok benne biztos – válaszolta.
- Démon vagyok.
A közbevetés egy kis sértettségről is bizonyságot tett. Büszke volt származására. Talán, ha jobban ismeri a démonok világát, akkor pontosan meg tudná határozni a származását, sőt, talán a nevét is a címerről a köpenyén, vagy a kezén lévő mintáról. Ennek feltétlenül utána fog nézni.
- Szóval démon. Remek. – Ismét a kezében szorongatott papírlapra meredt. – Itt az áll, hogy a kezébe kell adni, hogy elfogadja-e. Algernon, kérd meg rá, hogy vegye kezébe a gyereket.
- Bella, hallja, amit mondasz. Nem kell velem elismételtetned minden szavadat.
Valami magától idegen büszkeség szólt belőle. Bellatrixot megdöbbentették a szavai, több alázatot várt a férfitól, de mégse szólt semmit. A halálfaló ugyanakkor a démonhoz lépett, és felé nyújtotta a gyereket. Ő elfogadta, karjaiba vette a kicsit. Különleges látvány volt, ahogy a félelmet keltő lény áll kezében a csecsemővel. Biztos volt benne, hogy az újszülöttet elfogadja.
Bellatrix megnyugodva sóhajtott, amikor látta, hogy egy láthatatlan kéz tartja gyermekét. Minden nyugtalanság, minden félelme, amit eddig érzett, elszállni látszott. Már nem lehet semmi baj. Jugsonhoz fordult, aki eddig csendesen várakozott, és parancsa szerint egyszer sem szólt közbe.
A pulicerpenna minden egyes szót hűen lejegyzett. Mielőtt azonban belekezdett volna, még rendezgetni kezdte az asztalon található tárgyakat. A gyertyákat eloltotta, helyükre az ezüst kádat tette. A bájitalos fiolák tartalma ismét keveredett egymással, csak most a másik kehelyben. Bellatrix határozott mozdulatokkal öntögette egymásba a folyadékokat, amíg a tekintete a másik teli serlegre esett. Ekkor rémülten felsikoltott, és kiejtette a kezéből az üvegcsét, amit épp a kupa széléhez tartott.
- Algernon, azonnal jöjjön ide! – kiáltotta elfúló hangon.
- Miért, mi a baj? – nézett a rémült Bellatrixra.
- A kezét bele kellett volna mártania a kehelybe, hogy így gyógyuljon be a sebe… - elhallgatott, és Algernon háta mögé meredt egy pontra. Megjelent előtte az előbbi démon. - Erre nincs semmi szükség, asszonyom. – A hangja mély volt, mintha a föld mélyéről érkezett volna. Visszhangzott a szobában.
- Akkor jó. Köszönöm, hogy a gyermekem… – hangja elhalkult, majd elcsuklott. Tekintetét elfordította, és a törött palackra nézett.
- Jaj, Morganara! Még ez is. Most hogyan fogom elkészíteni a bájitalt?
- Nem is fontos az az üvegcse – szólt közbe a démon -, szükségtelen az idézés szempontjából. Akár ki is hagyhatja belőle, és ha folytatja a megkezdett szertartást, nem fog hiányozni a főzetből. – A lény ezután láthatatlanná vált Bellatrix számára.
- Ó, igen. Rendben.
Bellatrixon látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. Többször mély levegőt vett, majd olyan mozdulatot tett, mintha egy zavaró gondolatot akarna elhessegetni magától. A latin szöveg éneklését is zavartalanul folytatta, ahogy a bájital készítését is ugyanabban a sorrendben, ahogy kellett. A főzet várt színt vette fel, és minden más tekintetben is megfelelőnek tűnt. A sötétségből egy másik oltár emelkedett, annyi eltéréssel, hogy ezen egy kádszerű tál állt, benne valamilyen folyadékkal. A körök is megvoltak. A kehelyben ugyan nem maradt semmiféle folyadék, de egy sebet be lehet máshogy is forrasztani. Abbahagyta az éneket. Végül felemelte fejét, és Roderickre nézve elmosolyodott. Belekezdett azoknak a kérdéseknek feltevésébe, amit a lánya szertartásakor egyszer már megtett.
- A szertartás kezdetét veszi. Kérem, jöjjön közelebb.
- Ön, Roderick Jugson, Lisanna Grishem és Timothy Jugson gyermeke?
- Igen, én vagyok.
- Ön az, aki öt éve, 34 évesen belépett a halálfalók rendjébe, és örök hűséget fogadott Voldemortnak, akit a halálfalók Sötét Nagyúrnak, ellenségéi pedig Tudjukkinek hívnak?
- Én vagyok.
- Ön több ízben ölt is Uráért, igaz?
- Igaz.
- Hajlandó lenne az életét áldozni érte?
- Természetesen
- Hajlandó lenne életét áldozni a gyermekeiért is?
- Igen, hajlandó vagyok.
- Ön kezében tartja a Nagyúr gyermekét. Nevet még nem kapott. Most az a megtiszteltetés éri, hogy egyik nevét ön adhatja neki. A gyermeket ezen a nevén fogja ismerni majd a világ, így hát a Nagyúr fiához méltó nevet válasszon a gyermeknek. – Jugson számított a kérésre, így azonnal tudott válaszolni.
- A gyermeknek a Rikkard nevet választottam. – Bella összehúzta szemöldökét, de nem hagyta abba a beszédet.
- A Sötét Nagyúr pedig maga is adott egy nevet gyermekének. A név pedig: Alfred.
- Te, Roderick Jugson, most nevet adtál a Sötét Nagyúr fiának. Vedd ezt a tőrt, és véreddel szenteld fel nevét. - Bella a kezébe vette a véres tőrt, és letörölte talárjával. Miután ily módon megtisztította, Jugsonnak nyújtotta át. A halálfaló rögtön tudta, mit kell tennie. Tenyerén mély vágást ejtett, ami rögtön vérezni kezdett. A kisfiú erőtlenül felsírt, amikor a vérét ráfolyatta.
- Te, Roderick Jugson, elfogadod a kezedben tartott Rikkard Alfredet gyámfiadul?
- Elfogadom.
- Te, Roderick Jugson, fogadod-e, hogy védelmezni fogod, amíg csak élsz, segíteni, amikor csak tudod, az ő mindenkori érdekét szolgálva?
- Fogadom.
- Te, Roderick Jugson, fogadod-e, hogy minden esetben előbb rá gondolsz, aztán magadra, véded utolsó csepp véreddel is?
- Fogadom.
- Ezennel én, Bellatrix Lestrange, született Black, megadom neked a fekete mágia szentsége szerint a jogot, hogy keresztapja, gyámja, oktatója és védelmezője légy Rikkardnak minden ártó szándékúval szemben. Védőszellemed itt van már, és ha elfogad, megmenti életedet. Mr. Jugson, merítse a kádba Alfredet! – Ezután ismét belekezdett a latin szavak mormolásába.
Jugson a felszólítására a kádba merítette a fiúcskát. A víz jéghideg volt, érezte, hogy ujjaiban a vérkeringés lelassul. Tekintete elhomályosult. Az újszülött sírni kezdett, de hangok nem hagyták el a torkát, csak a víz zúdult le a torkán. Algernon a démont figyelte, akinek ajka lassan kegyetlen mosolyra húzódott. Kiáltani akart, leállítani ezt az őrültséget, de a jeges rémület a gyomrában, vagy inkább egy idegen erő nem engedte. Mozdulatlanul figyelte az eseményeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése