Helyzetjelentés

Sziasztok!


Bár itt a blogon még nincsenek feltöltve eddig, de ezen a linken 46 fejezetnyi elérhető vincenturiusszal (az öcsémmel) közös fanfictionünkből. Igen, A vér árulójára gondolok :)  Jelenleg áll a projekt, nem haladunk, viszont az újévi fogadalmak között jelentős helyet fog elfoglalni, hogy most már tényleg be fejezzük a történetet. A fejünkben már megvan, hogy mi lesz csak gépre kell vinni.

Ilyennek képzelem Beth, amikor még kicsi, 4-5 éves korában.

Boldog Karácsonyt!

6. fejezet - Egy rég nem látott ismerős

6. fejezet

Egy rég nem látott ismerős

Algernon a temető kerítése mellett állt, kezében méteres pergament tartva. Azon sorra jelentek meg a nevek, követve a gyors egymásutánban érkező mágusokat. Minden név alatt fel volt tüntetve az illető foglalkozása, családi állapota, anyagi háttere, a Nagyúrhoz való viszonya, esetleg még néhány egyéb adat. Algernon felelt azért, hogy a szertartás zavartalanul folyjon le. Egy izzadságcsepp csorgott végig a halántékán. Nagyon meleg volt, s fekete ruhájában még inkább érezte az alkalmatlan időjárás hátrányos voltát. Egy temetésnél azért illene esnie az esőnek, vagy legalább valamelyest borús, hideg időnek lenni. Nem kánikulára tervezték a gyászruhákat.

Az elegáns, sötét színű ruhákba öltözött mágusok a Szent Johanna temetőt övező kőkerítés mellett, csoportokba verődve társalogtak. Algernon úgy számolta, nemsokára kezdenek. Bellatrix már a sírnál állt, arca messziről nyugodtnak tűnt. Az eltelt idő alatt láthatóan lecsillapodott, és fájdalmát félresöpörve ismét a Sötét Nagyúr visszatérésének ügyét helyezte előtérbe. A nő rengeteget dolgozott: megerősítette a kastély védelmét, sok új bűbájjal is kiegészítve a szerinte már rozoga ősi varázslatokat. A temetés összes előkészületét Algernonra bízta, míg a többi halálfalót Uruk nyomának felkutatására küldte. Fanatikus volt a hajtás, amit megkövetelt tőlük. Ráadásul a halotti toron fog eldőlni, hogy Elisabethnek ki lesz a gyámja. Természetesen amint Bella olyan állapotba került, hogy beszélni lehetett vele, felajánlotta saját magát a tisztre. Végül is a szertartáson már megkapta hozzá a jogot. Bellatrix viszont közölte vele, hogy nem akarja, hogy a kislány az országban maradjon. Veszélyes lenne, és nekik most fontosabb dolguk van, mint egy gyerek pátyolgatása. 

Zavartan nézett a kezében tartott pergamenre. Aranyló, kacskaringós betűkkel új nevek rajzolódtak ki rajta. Hívatlan vendégek jöttek… Lucius Malfoy és díszes társasága jelent meg a temető szélénél. Fogalma sem volt róla, őket ki értesítette, mert ő nem, az biztos. 

Tizenkét varázsló érkezett vele, néhányuk azonnal beszélgetni kezdett a már jelenlévőkkel. Idegesítő volt a nyugalmuk, főleg azok után, hogy elárulták a Nagyurat. Nem tűnt fel nekik, hogy rajtuk meg Sharpfaithen kívül egy halálfaló sincs a közelben? Hogy mind Uruk után kutatnak? Lucius a tekintetével Bellát kereste. Algernonban egy komor gondolat fogalmazódott meg. Lehet, hogy pontosan tudják, hogy rajtuk kívül nincs itt egyetlen halálfaló sem. Meg kell tudnia, mit akarnak! Lucius divatos talárt viselt prémes gallérral, és egy köpenyt a Malfoy család címerével díszítve. Hamar beszélgetőpartnerekre lelt néhány francia hölgy személyében, akik kisfia felől érdeklődtek. Ide hallatszott az erőltetett nevetés, amit azután hallattak, hogy Narcissa hozzájuk sietett. 

Öt perc múlva nyolc. Az összes vendég megjelent. Egy metsző pillantást vetett a nemrég érkezettekre, majd a lassan sodródó mágusok élére állt, és a kriptához vezette őket. Pillanatnyilag nem csinálhat botrányt, de amint Bellatrix közelébe kerülhet, elmondja neki, kik jelentek meg. Ám most fenn kell tartani az egység látszatát. Nem egy magas rangú, gazdag vendég van a meghívottak között, akiknek a támogatása sokat jelent a Sötét Nagyúrnak. A hangulat annak ellenére, hogy temetésen voltak, zavaróan kellemes volt. Az apró, nyitott koporsó, és benne a Nagyúr fia nem okozott különösebb megrendülést.

A szépen felöltöztettet, vörös szemű kislány viszont a kíváncsiság középpontjába került. Sokan gratuláltak az anyának, amellett, hogy természetesen részvétüket is kinyilvánították. Mindenki tudta, milyen sokat nyer az, aki magához veheti a kicsit.

A kripta árnyékában állt a szertartást végző, fekete reverendát viselő halálfaló. Maga a kőépület nem volt túlságosan nagy, mégis méltóságteljesnek tetszett. A nyitott, mélybarna koporsó a kripta előtt állt, a benne a fekvő kisfiút egy Sötét Jegyet mintázó lepedővel takarták be. Vonásait gondosan elrendezték, arcára pirosítót szórtak, csöppnyi haját megfésülték. Mindent megtettek azért, hogy Alfred holttestébe legalább a temetés idejére életet vigyenek. Algernon elnézett a koporsó felett, a sírok közé, és már szinte természetesnek vette, hogy ott árnyakat lát. A márványkövek felett lebegtek, néhol több is, volt, ami erősebben "világított" (kevesen gondolnak bele, hogy a feketeség is képes fényleni), volt, ami egész halványan. A legtöbb sír fölött azonban üres volt a tér, főleg a régebbieknél. Még nem ismerte ki képességeit, de már várta azt az időt, mikor erre lehetősége lesz. Most azonban mással kell foglakoznia.

Sharpfaithnek többször is meg kellett köszörülnie a torkát, mire mindenki elhallgatott és némileg figyelni kezdett rá. Ő vezette a temetési szertartást. Először is belekezdett egy terjedelmesnek ígérkező beszédbe a Sötét Nagyúrról hatalmáról, a terveikről…

Algernon három mondat után elvesztette a fonalat, nem is próbált rá figyelni. Egy sokkal érdekesebb beszélgetés reményében igyekezett kihasználni a tömeg adta lehetőségeket és a fekete ruhák egyhangúságát. Észrevétlenül Lucius és felesége közelébe férkőzött. Ők két francia nővel társalogtak fojtott hangon. A jobb felől pompázó fiatal nőnek világosszőke hajában igazgyöngyök ültek, a fény tompán verődött vissza róluk. Ruhája a földet seperte, gyöngyök, hímzések és csipke borították. Kezét fekete csipkekesztyű fedte, nyakában arany nyakék, zafírokkal és smaragdokkal díszítve. Bal felől egy valamivel idősebb, harmincas éveinek elején járó fiatal nő állt. Ruhája kevésbé volt csicsás, mint társáé. Haja gesztenyebarna volt, elegáns kontyba rendezve tarkóján. Hangjuk mesterkéltnek tűnt Algernonnak.

- … azt hallottam, Oroszországba akarják küldeni a gyereket. A család nagyon gazdag. A nő a Szent Alexandrovics Kórház igazgatója, a férje meg miniszter az orosz Mágiaügyi Minisztériumban – mondta a barna hajú, valószínűleg egy kérdésre felelve.

- A Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője, nem? – kérdezett vissza a szőke.

- Annak aztán lehet. Hiteles forrásból tudom, hogy a család közeli kapcsolatot ápol Rafaierrel. – Narcissa arca feszültté vált az elhangzott szavakra. A szőke hajú viszont értetlenül meredt barátnőére. 

- Rafaier? Soha nem halottam még a nevét. – A barna hajú rosszállóan csóválta a fejét.

- Nem szoktál újságot olvasni? – A másik nem felelt - Persze, hogy nem. Benne volt például az Aranyvérűek Lapjában, abban a Sötét mágusok hatalmának felmérése című cikkben is. Megértem ugyan, hogy ezt nem olvastad, valami sehonnai sárvérű írta álnéven. Nem csoda, hogy később meggyilkolták. – Lucius ingerülten hallgatta a számára érdektelen közbevetést. Nem tudta megállni az ironikus megjegyzést, amit a barna hajúnak címzett.

- Madeleine, igen érdekfeszítő a társalkodásotok Sabinnel, de örömmel venném, ha válaszolnál a kérdéseimre. Miért ke… - Lucius elharapta a mondatot, és egyenesen Algernonra nézett. 

- Ááá, Mr. Rookwood. Igazán örvendek, hogy a kis Elisabeth ilyen közeli pártfogójával hozott össze a szerencse – hangjában tisztán hallatszott a gúny. Algernon se váratott magára a felelettel.

- És téged mi szél hozott, Lucius? Nem számítottam rá, hogy az a megtiszteltetés ér, hogy személyesen találkozhatok veled. Különben jobban felkészültem volna. – A pálcájából apró zöld szikrák kezdtek hullani, ami Lucius figyelmét is magára vonta. – De ha akarod, most azonnal pótolhatom a mulasztásomat. Egy nyugodtabb helyen. Hagyjuk most a gyászolókat. Csak mi ketten. Na, mit szólsz hozzá, Lucius? – A szőke férfi láthatóan összerezzent. Nem várt ilyen nyílt kihívásra. Ugyanakkor harcolni sem akart vele, ez világos. A közelben állóak hangosan pisszegni kezdtek, és valaki megérintette Algernon karját. Az érintésre azonnal megpördült, és már „támadójára” szegezte szikrázó pálcáját. Egy vele egymagasságú nő állt előtte, sötét úti köpenyének szélét por fedte, mézbarna haja zabolátlanul hullott hátára. Algernon döbbenten meredt az oly ismerős arcba.

- Lídia? – a torka kiszáradt, és egy kis időre megfeledkezett még Malfoyékról is. A nő érdeklődve tekintett rá, a szemében talán régi emlékeket keresett. 

- Gyere, menjünk egy nyugodtabb helyre – kérte csendesen. – Ne is törődj velük! – hangja végtelenül megnyugtató volt, és most hallgatott rá. Hirtelen nem érdekelte már semmi más, csak az, hogy eleget tegyen Lídia kérésének, és elmenjen vele, oda, ahova a nő vinni akarja. Megfogta a kezét, és a csodálkozó Luciussal mit sem törődve követte a nőt. Kisétáltak az emberek gyűrűjéből.

- Hol voltál az elmúlt években? – kérdezte, már a temető szélénél állva. Innen már lehetett hoppanálni, a bűbáj, ami megakadályozta az embereket ebben, csak a sír köré korlátozódott. Lídia mosolyogva megrázta a fejét. A temetési beszéd hangjai már csak tompán jutottak el hozzá: "… és tiszteletünket fejezzük ki a Sötét Nagyúrnak itt, fia testénél állva, aki rövid életében is…" A tisztább és jóval közelebbi, meleg hang azonban jobban érdekelte.

- Menjünk. Együtt hoppanálunk, én mutatom a helyet. Rendben? – Algernon bólintott egyetértése jeléül. Megfogta a kezét, ami kicsi volt, bársonyos tapintású, és tenyerei közé szorította. Érezte, amint a világ elsötétedik, és ő egy alagúton préselődik át. Virágillat csapta meg az orrát, látóterét a sugárzóan tiszta kék ég töltötte ki. A fűben feküdt hanyatt, mellette Lídia térdelt. Köpenye alatt fűzöld ruha lapult, kis fehér virágos mintával, ami teljesen hasonlóvá tette őt a virágokkal teli réthez.

- Rég találkoztunk – szólalt meg először a nő. Ujjaival simogatni kezdte Algernon arcát, és a villogó fényben szemügyre vette őt. Felnevetett: 

- Megpocakosodtál, Rookwood, mióta utoljára láttalak. A Sötét Nagyúr nem látott el elég feladattal? Őt szolgálod még mindig, nem? – Algernon fejébe éles késként hasított egy sötét emlék, ami szinte szétrobbantotta számára pillanatnyi boldogságát. Felült a fűben, és nyelt egyet.

- Mit keresel itt? – kérdezte. Azt akarta, hogy a hangja határozott legyen, azt, hogy meg tudja vetni a nőt, amiért az elhagyta. – Nincs jogod idejönni ennyi év után. Elhagytál, Lídia. A feleségem vagy, mégis elhagytál. – A nő napbarnított arcán szomorúság bujkált.

- Az álláspontomat továbbra is fenntartom. Voldemort áltatja a szolgáit. Szolgáltad őt, és mit kaptál cserébe? Semmit. A halállal birkóztál, megalázkodtál előtte, és az Urad még hálás sem volt érte. Úgy gondoltam, most, hogy már halott, vége ennek az átkozott komédiának, és te abbahagyod ezt az őrültséget. Gyere velem, Al. Tudok egy biztos helyet. Nemsokára elfognak majd minden halálfalót. Már csak Voldemort kölykével kell végezni, és lezárhatjuk ezt az egészet. És… - Elisabeth említésére Algernon felkapta a fejét. Nem lehet bántódása a gyereknek, megesküdött rá. Hiába van előtte a felesége, akit szeret: megölte volna, ha bántja a lányt, ebben biztos volt. El kell neki magyaráznia, hogy lehetetlent kér. Pont tőle, akit Elisabeth védelmezőjének jelöltek ki... Nem teheti.

- Lídia, nem lehet. Nem bánthatom a gyereket. Fel kell őt nevelni. Egyáltalán, honnan tudsz te róla? – értetlenkedett. Lídia nem válaszolt, csak ragyogó barna szemeivel figyelte őt. Úgy döntött hagyja ezt a kérdést, és inkább a fontosabb dologra összpontosít. Elgondolkodott, mivel lehetne a leginkább hatni a feleségére. 

- Ő csak egy kisgyerek. Nemrég született. Nem is kell megtudnia, ki az apja. 

Egy őrült terv kezdett megfogalmazódni benne. Mi lenne, ha...? Ha megtartaná a gyermeket és ő nevelné fel. Ő és a felesége. Végül is a Sötét Nagyúr halott, alig maradtak néhányan, akik még az emlékét szolgálják. Elmosolyodott és átölelte a nő derekát. Az továbbra is érdeklődve figyelte, nem húzódott el érintése elől. Közelebb húzta magához a nőt, és a füléhez hajolt. 

- Elmondom a tervemet, ha akarod – súgta neki.

***

Algernon nem ment vissza a temetőbe, hanem rögtön a kastély határába hoppanált. Tíz óra körül járt az idő, a nap bágyasztóan sütött. Az épület messziről kihaltnak tűnt, de lehet, hogy már megkezdődött a tor. Végül is már körülbelül két órája tartana a temetés. A tanácsterem felé vette az irányt, mivel biztos volt benne, hogy ott gyűltek össze, feltéve, hogy megérkezetek. Nem tartotta elfecséreltnek az eltelt időt. Kettesben a feleségével sok év után a természetben, nyugodtan, messze a figyelő tekintetektől, messze a gondoktól, a feladatoktól, a haláltól… 

A hangok egyvelege zúgásként hallatszott át a csukott ajtón. Komolyabbra igazította vonásait, nehogy meglássák mosolyát. Pálcáját elővette, és díszesebb ruhát varázsolt elő magának, köpenyére családjának ősi címere került. Mély levegőt vett, aztán belevetette magát, az események közepébe.

Az ajtó kitárult előtte, egy másodpercre mindenki elhallgatott, míg a nevét az egyik tisztességesebben felöltözött rekedt házimanó elkiáltotta, majd az alapzaj újra felhangzott. Társaihoz sietett, és próbált észrevétlenül elvegyülni közöttük. Kevés sikerrel. Bellatrix egy másodperc alatt kiszúrta, és felállt, miközben a terem ismét elcsendesedett. A feszültség, ami eddig is érezhető volt a levegőben, a tetőfokára hágott. Bellatrix szólásra emelkedett:

- Most, hogy drága barátom, Algernon Rookwood is csatlakozott hozzánk, kezdetét veheti a megbeszélés, amire mindannyian vártunk. Az itt tartózkodók nagy részét levélben értesítettük, hogy a lányomnak ideiglenesen új otthont és nevelőszülőket keresek. A jelenlegi helyzetben ugyanis nem szerencsés a kicsinek az országban maradnia. A döntés már megszületett, a kihirdetéssel ellenben várni akartam, amíg Mr. Rookwood megérkezik. – Itt kósza pillantást vetet az említett felé. – Most itt az idő, hogy kihirdessem választásomat. A család a Micha… - Bella hirtelen elhallgatott.

Ahogy a csend kezdett még sűrűbbé válni, tisztán kivehetővé váltak egy férfi kiáltásai. Az ajtó gyakorlatilag felrobbant, odébb sodorva a mellette álló házimanót. Az alak pompás öltözéke mesés gazdagságról árulkodott. A férfi jelentőségteljesen kihúzta magát, és szokástól eltérő módon maga jelentette be nevét.

- A nevem Christopher Grover Paladin, és azért jöttem, hogy megnézzem magamnak a gyermeket. – A tömegből döbbent hangok hallatszottak, amit az őszülő hajú férfi megjelenése keltett.

- Paladin? – visszhangozta kérdőn tucatnyi száj, kíváncsian, kétkedve figyelve a férfit. Nagyhatalmú varázsló, mérhetetlenül gazdag, a legősibb családok egyikének tagja, amelynek családfáján egyetlen titkolnivaló mocsokfolt sem esett. A Paladinok híresek voltak gazdagságukról, tudásukról és a fekete mágia iránt tanúsított mély (elméleti) érdeklődésükről. Mégis furcsa volt itt látni az idősebbik Paladint, aki már évek óta nem mozdult ki Norvégiában fekvő palotájából, és már csak kísérleteinek élt. A tekintetek egy része Paladin unokaöccsét, Gilleant kereste.

- Mrs. Lestrange, kérem, hallgassa meg az ajánlatomat. Tudja, szívemen viselem a Sötét Nagyúr gyermekének sorsát. Fontos, hogy megfelelő személyek neveljék, a megfelelő szellemben – közelebb sétált Bellához. Algernon összehúzott szemöldökkel figyelte a férfit. 

- Kész vagyok nagyobb anyagi áldozatra is, hogy támogassam a kislány nevelését. Felajánlok százezer galleont… - a hangja elképedt felhördülések tengerébe fulladt. – Tehát felajánlok a gyermeket nevelő családnak százezer galleont - ismételte meg ajánlatát emelt hangon, hogy a túlharsogja a tömeget -, és önöknek, Mrs. Lestrange, ötvenezret, hogy anyagilag biztosítva legyen a Nagyúr felkutatása. Nem mintha feltételezném, hogy családjának erre nincs meg a kerete. 

Paladin mosolyogva várakozott a feleletre. Bellatrix a szék karfájába kapaszkodott, mintha megszédítette volna a hatalmas összeg.

- Hallgatom a feltételeit.

5. fejezet: Családba fogadás

5. fejezet

Családba fogadás

Sötét volt, a levegő pedig dohos, rothadás szaga érződött benne. A fáklya sercegve kapott lángra a varázslat nyomán, mintha évszázadok óta nem gyújtották volna meg. A démon elmosolyodott, ahogy tekintetét körül hordozta a szobán. A bejáratot természetesen eltorlaszolták, mintha ezzel megakadályozhatták volna a behatolást. A rengeteg védővarázslat már húzósabb volt, azzal majdnem két percig szenvedett, míg megtalált egy megfelelő méretű rést. Tudni kell az ilyen ősi varázslatokról, hogy mikor készítőjük meghal, a varázslat „megreped”. Ha a készítőnek voltak gyermekei, a varázslat nem szűnik meg teljesen, de ha kihal a nemzetsége, akkor a védelmének annyi. Itt is ez történt. A kislány a kezében nemsokára elkezd sírni. Tisztán érezte, hogy éhes, ráadásul fél is. A helység közepére sétált vele, ahol egy sima sötét felszínű kőasztal állt, és mellette egy szék. A rothadás szaga itt erősebb volt ugyan, de őt nem érdekelte, a kicsinek meg nem voltak olyan fejlettek az érzékszervei, hogy érezze. Az asztalra alvadt vér száradt, amitől az eredetileg fehér kő mára már feketés színben tetszelgett. Az asztal közepén csontváz feküdt, húsából nem maradt már semmi, csak némi ősz színű haj keretezte koponyáját. Tudta, a kikötözött ember férfi volt, hisz ő ölte meg: egykori megidézőjét. Ha tehette, mindig elpusztította azokat, akik engedelmességre kényszeríttették. Elég jó volt az aránya. Tízszer hívták a Földre, ebből kilenc esetben sikerült valamilyen módon elérnie az illető halálát. Neki ne parancsolgasson senki! 

Ugyanakkor szerette ezt a világot, sokszor önszántából is eljött. Az utóbbi kétszáz évben folyamatosan itt tartózkodott, mert anyagot gyűjtött utolsó vizsgáihoz. A Földet, és ezt a világot választotta a témájául. Nem szólhatott bele a főbb eseményekbe, de a rengeteg háború, és pergő események sora elbűvölték. Náluk, a démonok világában minden lassan történt, egy-egy változás akár évszázadokig eltarthatott. 

Beth nyöszörögni kezdett a kezében, mire sóhajtva alakult át. A kislányt már az új alakja is elbűvölte, de amikor melléhez ért, ujjongva pillantott fel rá, még mielőtt az egyik bimbójára tapadt volna. A démon minden akaraterejét bevetve igyekezte meggyőzni magát arról, hogy amit csinál, az normális. Kevés sikerrel…

Ezt nem fogja elmesélni egyetlen ismerősének sem.

A legtöbb démont nem érdekelte az, hogy milyen nemű. Jól érezték magukat nő és férfi képében is. Róla ez nem mondható el. A földön eltöltött évszádok alatt hozzászokott ahhoz, hogy ő férfi, és ezen nem akart változtatni. A kislánynak csak néhány percet engedélyezett „étkezésre” aztán a kőasztalra tette. Tiltakozó nyafogására csak egy szigorú pillantással válaszolt, mire rögtön elhallgatott. Eltüntette a csontvázat, és néhány tisztítóbűbájt is végrehajtott az asztalon. A kislányt kivette a fekete anyagból, ami ruhaként szolgált számára, és saját köpenyét borította rá. Egy kis kádat hívott elő a semmiből, és megfürdette benne Elisabeth-et. Algernon vérét akarta eltüntetni róla. 

A kislány vidáman csillogó, vörös szemeiből tisztán látta, hogy élvezi a fürdőt. Elmosolyodott, tudta, később is jól ki fognak jönni. 

Pár idegen nyelven elhangzó szót követően a kőasztal eltűnt, ahogy a székek és a kád is. 

 Helyette egy lakájosan berendezett szoba tűnt fel. Ablakok ugyan nem voltak, a fény mégis egyenletesen áradt valahonnan felülről, nappali ragyogásba vonva a szobát. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, előtte kényelmesen terpeszkedett a vörös bársonnyal borított kanapé, lábzsámollyal. A falakon körös-körül könyvespolcok kaptak helyet, amelyen több ezer kopott és kevésbé kopott kötet foglalta el a helyét. A szoba közepén egy több méter átmérőjű sötétbarna színű szőnyeg feküdt, amelyet gondos kezek kacskaringós mintával díszítettek. A szőnyegen egy mahagóni asztal állt, amit terrakotta berakással tettek ékesebbé. Egy fehér terítő is megjelent a sötét színű asztalon, ami nem tartozott szervesen a szoba berendezéséhez, csak a mostani alkalomra hívták ide.

A démon elégedetten nézett körbe szobájában. Itt nem fogja megtalálni senki, és így zavaró látogatókra sem kell számítania. Beth-t a terítőre fektette, ő maga pedig munkához látott. Egy kis tálkát vett elő, amibe egy zacskóból különböző sötét színű porokat szórt. A kislányban érezte az elégedettséget. Furcsa volt, de azt érzékelte, hogy nála jobban érzi magát, mint az anyjánál. A földön eltöltött idő kifinomulttá tette az érzékeit. Mindig megérezte, mit éreznek mások, és ismerte azt is, amit gondolnak. 

Amikor késznek ítélte a porokat, mutatóujja karmával megvágta kezét, és vérét hozzá keverte. Még egy percig kavarta a láng fölött, aztán egy tálkába öntötte a besűrűsödött anyagot. A kislányhoz lépett és végig simított a homlokán. Érintése nyomán a gyerek rögtön elaludt. Egy elég méretes tűt vett a kezébe, és a forró, sűrű anyagba mártotta. Gondos figyelemmel dolgozott a kislány kézfején, majd a karján is. A tetoválás alakot öltött, ugyanolyan minta bontakozott ki, mint amilyen az övé is volt. 

Ezzel gyakorlatilag családjába fogadta őt, ráadásul a saját vérét keverte az anyaghoz, tehát a gyerek a démon tudásából, erejéből is megkapott egy apró részt. Nem telt bele egy fél órába, és készen is volt. Ruhájának zsebéből egy üvegcsét vett elő, melyben átlátszó folyadék lapult. Levette a dugót a tetejéről, és a tetoválásra öntötte. Ahol hozzáért a lány bőréhez, ott láthatatlanná vált, s végül úgy tűnt, mintha az elmúlt fél óra meg sem történt volna. Bár a szertartást elvégezte, még jó időbe bele fog telni, hogy erejének csak egy töredékét is megkapja a gyerek. A rítusok mindenkinél máshogy hatnak, ráadásul fajonként is más az eredményük. Mindenesetre a démon elégedett volt munkájával. Most már visszaviheti annak a tehetségtelen ficsúrnak. 

A kezébe vette a lányt, és már indult is volna, de a kandallóra pillantva meggondolta magát. Leginkább a tüzet érezte sajátjának az elemek közül. Letelepedett a lángok elé, olyan közel, amennyire csak lehetett anélkül, hogy Beth-nek baja lett volna. Őt nem égette a tűz, de a kislány még nem kapott ilyesfajta védelmet. A lángok játékát figyelte, a vörös fényben ragyogó színeket, ahogy egymásba gabalyodva járják táncukat. Némelyik kígyónyelv alakját öltötte magára, mások szélcibálta levélként tündököltek, és egy játékos kedvű apróság egy vízcsepp formáját vette fel. A lángocskát, amely ősi ellenségének képében tetszelgett, tenyerébe vette. Rögtön vele kezdett rokonszenvezni, mert kitűnt társai közül.

- Segíts nekem… - suttogta neki. – Mutasd meg a jövőt. – A lángocska vidáman sercegett egyet, majd elterült tenyerén, vékony rétegként terítette be a rendelkezésére állóhelyet. Zöld árnyalatot vett fel, majd gyorsan kékre váltott, végül a sárga színnél állapodott meg. Először egy csecsemőt mutatott, amint egy prémekbe öltözött hölgy kezébe veszi, majd sík vidéket látott, ahol lágyan hullt a hó. A gyerek gyorsan nőtt, pillanatnyi képeket látott csupán. Három évesen lúdtollat vesz kezében, a kandallóban nézi a tüzet, egy kicsi kígyót simogat, véres tőrt tart kezében, bájitalt keverget a tűz fölött, hét évesen bemutatják Rafaiernek és…

- Állj! – kiáltotta, és feldúltan állt fel a kandalló elől. A kis láng ijedten ugrott ki kezéből, vissza a tűzbe társaihoz. 

A kislányt a földön fekve hagyta, míg ő fel-alá kezdett járkálni, a szobában. Ez nem történhet meg! A gyerek nem kerülhet az északi vidékre. 

Kiskölyök, és már bemutatnák az öt legerősebb fekete mágus egyikének. A homlokát dörzsölgette, így próbálta magát gyorsabb gondolkodásra ösztökélni. Fontolóra kell venni más lehetőségeket is. A tűz felé fordult:

- Ignis arsum! – az ige nyomán a lángok magasra csaptak. Elmélyülten tanulmányozni kezdte a mintázatot, támpontot és válaszokat keresve. Ki nevelhetné fel Elisabethet megfelelő szellemben? Hol lenne a legjobb helye? A felelet nem váratott soká magára. Határozott körvonalakban egy magas sarkú csizma képe bontakozott ki, majd egy nő arcát vélte felfedezni a tűzben. Megnyugodott valamelyest. 

Egy pillanat múlva már Mardekár kastélyában volt, láthatatlanul a tanácsteremben. Összegyűltek a halálfalók, és Algernon beszélt éppen. Remegett a lába, kezében borítékokat tartott. A gyerek anyja is a szobában tartózkodott, sápadt volt, a tekintete pedig lángolt, a démon az őrület nyomait vélte felfedezni rajta. Láthatólag gondolataiba mélyedt, egy lépéssel közelebb ment, és egy név bukkant fel a kuszaságban, ami belőle áradt. Frank Longbottom. Ezek szerint ezt az embert fogja megtámadni. Korábban látta már vele kapcsolatban a jövőt. Akkor egy börtön komor falai magasodtak szemei előtt, és most már az is tudta, miért fog odakerülni. Az elméje már most is gyenge volt, és a démon tudta, hogy a nő nem a lesz képes elviselni a dementorok közelségét a rabság évei alatt. Miatta nem kell hát aggódnia. Ezután nyugodtan Algernonhoz sétált. Tisztán érezte a belőle áradó félelmet és aggodalmat. Ő sem jelent valódi veszélyt a terveire, hisz nem lát tovább a saját orránál, a démonokról pedig szinte semmit nem tud. Ha vele nem került volna kapcsolatba, soha nem is ismert volna meg többet, s vígan élhette volna a tudatlanok életét, míg a halálfalóként töltött idő is csupán rossz emlékké vált volna számára. Akár még törvénytisztelő, boldog élete is lehetett volna. A Nagyúr visszatértéig. Mostanra azonban erre minden esélye szertefoszlott. Már az őt körülvevő világot is csaknem teljes valójában látta, de ez még nem volt ok az aggodalomra, hisz a tudatlansága nem fog lehetőséget adni neki, hogy az árnyékvilág bármely eseményébe lényegesen beavatkozhasson. Mégis, sok dologban a hasznára lehet. Ha ezzel megkíméli magát a szükségtelen kellemetlenségektől, jobb lesz barátságosan bánni vele. 

A gondolatmenetét lezárandó, láthatóvá vált a férfi számára, mintha csak most érkezett volna meg. Amint észrevette őt, a Algernon érezhetően megkönnyebbült, és határozott szavakkal hívta fel a többiek figyelmét is rá. Ekkor mindenki számára megjelent rémisztő, „démoni” formájában is. Felemelte a kezében tartott kislányt, magasra tartotta, és az ő részéről letudottnak ítélte a gyerek bemutatását. Átadta Elisabeth-et a hozzá lépő, fiatal szőke nőnek, és elhagyta a kastélyt. Hadd folyjanak az események a saját medrükben.

***

A kihalt tájon süvített a szél, dühöngött a hóvihar. Ilyenkor egyetlen ember sem merészkedett az utakra, ha nem volt feltétlenül muszáj. A fenyőfák árnyainak növekedése jelezte, hogy későre jár. Az állatok menedéket kerestek éjszakára, hálát adtak az eltelt napért, és félve várták a következőt. Nem lehettek biztosak abban, hogy megérik. Az éjszaka vadjai ébredeztek. A levegőben csak egy gyöngybagoly repült, céltudatosan egy irányba haladva, küzdve az időjárás viszontagságaival. Egy halványsárga borítékot kötöztek a lábához, a piros zsineg erősen tartotta, és még az erős szél se cibálta. A bagoly bosszankodva csattogtatta csőrét. Tudta, hova kell mennie, járt már ott. Még messze van, túlságosan messze…

***

Egy sötét ruhába öltözött asszony üldögélt egy kandalló előtt. Bőrkötéses, nagyalakú könyvet olvasott. Férje sem volt messze, a szoba másik felében, fáklyafénynél újságot böngészett egy kényelmes kanapéba süppedve. Az asszony letette a kezében tartott kötetet, és kinézett a szoba ablakán. Odakint hóvihar tombolt elemi erővel, tépve, szaggatva a nemrég ültettet facsemetéket. A nő sóhajtva gondolt bele, hogy kertjéből holnapra talán nem marad semmi. Az idillikus hangulatot megtörte, hogy az ugyancsak a szobában tartózkodó kislánya felébredt, és ennek hangot is kívánt adni. Férje felnézett az újságból.

- Tatjána, gondoskodj a kislányunkról – kérte a nőt. 

- Ahogy akarod, Alexander – síró lányához ment, és a kezébe vette. 

Óvatosan tisztába tette, miközben egy altatódalt dúdolt neki. Már majdnem végzett, mikor ütemes kopogtatás zajára lett figyelmes. Egy csapzott tollkupac kocogtatta az ablakot. A férj felismerte benne egy bagoly körvonalait, így felkelt, hogy beengedje. A jeges szél is besüvített az alig pár másodpercig kinyitott ablakon. A nő vállára terített egy kendőt, ám még így is dideregve húzta magán összébb a ruhadarabot, míg egy csengőt keresett a különféle papírok alatt az íróasztalon. Amint megtalálta, erőteljesen megrázta, mire négy házimanó jelent meg a helységben. 

- Itt fűtsetek be jól, és hozzátok át a hálószobámba a kislányom ágyát! – hangzott el a határozott parancs, mire a manók meghajoltak és engedelmeskedtek. A nő most férje felé fordult, de annak sápadtsága torkára forrasztotta a szót. 

- Mi a baj, Alexander? Rossz hírt kaptál? – kérdezte aggódva. 

- Tatjána, kérlek, menjünk át egy másik szobába. Itt túl hideg van. Hozd Olgát is! – A nő bólintott, felvette kislányát és a szomszéd szobába siettek.

Ez a szoba is fényűzően volt berendezve, ami mutatta tulajdonosának gazdagságát.

- Híreket kaptunk, drágám. Jót is, rosszat is. Minden itt áll a levélben, olvasd! –Azzal feleségének nyújtotta a levelet. 

Tisztelt Mr. és Mrs. Michajlovics!

Értesítem Önöket, hogy Mrs. Lestrange, született Bellatrix Ludovica Black, a mai napon ikerpárnak adott életet. A Sötét Nagyúr gyermekei, és örökösei jöttek el közénk, akik fogadására ünnepséget kívántunk szervezni. Sajnálatos módon a vigasság elmarad, ugyanis a Nagyúr fia, Rikkard Alfred elhunyt. Ezennel meghívom Önöket a kisfiú temetésére, a megjelenés kötelező minden, a Sötét Nagyúrhoz hűséges személynek. Az esemény szeptember 23 –án lesz Londonban, a pontos tájékoztatást aznap hajnalban juttatjuk el Önöknek. Mrs. Lestrange egy leánynak is életet adott, akinek neve Elisabeth Arabell. Urunk lojális követői közül valakit az a megtiszteltetés fog érni, hogy ideiglenesen nevelője lehet e gyermeknek. Természetesen erkölcsi és anyagi támogatást is nyújtunk a leendő gyámnak, és a Nagyúr hálájára is számíthat majd. Ne felejtsék el:

A Sötét Nagyúr hatalma örök és teljes! 

Üdvözlettel: Algernon Rookwood

Tatjána felnézett a levélből férjére, és halványan elmosolyodott.

- Azt hiszem, le kell mondani a holnapra tervezett bált – mondta csendesen a férfi.

- Igen, én is így gondoltam. Megyek és intézkedem. Te addig rendelj szállást! – a nő hangja nyugtalan volt. Az utolsó szónál már-már elfulladt.

- Tatjána, kérlek, ne idegeskedj. Nem lesz semmi baj.

- Gondolod, hogy mi leszünk a gyámja? Nálunk nemesebb és befolyásosabb család nem hiszem, hogy rendelkezésére állhatna a Sötét Nagyúr gyermekének. Ráadásul nekünk itt van Olga is, és így…

- Ne aggódj! – vágott közbe a férfi. – Kérlek, ne aggódj! – ismételte meg a nyomaték kedvéért. Tatjána bólintott, és mindketten elhagyták a szobát. Fel kellett készülniük az eseményre.

***

A napsugár halványan derengett át a Londont övező felhőn. Beteges fénybe vonta a Rich Hotel ablakait. Azon kevés szálloda közé tartozott, amelyek csak aranyvérű boszorkáknak, és varázslóknak adott szálláshelyet. A portást meglepte a hirtelen megnőtt forgalom, ritkán volt foglalt tíz-húsz szobánál több és most váratlanul telt házzal üzemeltek. Egyre több magas rangú vendég érkezett meg, csomagok sokaságát bízva a jelen lévő házimanókra és egyéb mágikus személyzetre. Miniszterek, állami tisztviselők, gazdag családok sarjai, házaspárok érkeztek. Eszébe jutott, hogy nemrég Tudjukki bukásának megünneplésére szervezni kezdtek egy ünnepség-sorozatot. Igen, csak erre az eseményre jöhetett ez a sok vendég.

***

Tatjána az ablaknál állt, ujjai közt idegesen morzsolgatta a sötétzöld bársonyfüggönyt. Nem tudott aludni a feszültségtől, amit egyre elviselhetetlenebbnek érzett. „Drágám, belőled sose lenne jó halálfaló” mondogatta sokszor férje, dorgálva őt állandó aggodalmaskodása miatt. Tatjána fejet hajtott szavai előtt, hiszen igaza volt. Férje tagja volt ugyan a Sötét Nagyurat és a halálfalókat támogatók körének, de a Jegyet nem viselte a karján. A nő remélte, hogy a Nagyúr eltűnése után nyugtuk lesz, de úgy tűnt, tévedett. Legszívesebben el se jött volna a temetésre, de a férje miatt kötelessége volt megjelenni.

Kopogtattak, mire összerezzent. Férje egy másik szobában kapott szállást, így egyedül volt, és ha megtámadják… Megszorította a pálcáját, és elindult ajtót nyitni. Az ajtóban egy fiatal fiú állt, a hotel zöld-fehér egyenruhájában, kezében tálcát egyensúlyozott, melyen egy boríték feküdt. Átnyújtotta a küldeményt, és miután egy kis borravalót kapott, meghajlás kíséretében távozott. Tatjana megkönnyebbült, egyben le is szidta magát butasága miatt. 

Halovány kezei közé fogta a borítékot, és egy erőteljes mozdulattal kinyitotta.

Tisztelt Mrs. Michajlovics

A temetési menet a Szent Johanna temető keleti kapujától indul, és a Black család sírboltjához vonul. Reggel nyolc órakor kezdődik a ceremónia. A további teendőkről a helyszínen értesítjük.

A Sötét Nagyúr hatalma örök és teljes!

Üdvözlettel: Algernon Rookwood.

Tehát alig tíz perc múlva kezdődik. Szerencsére már órákkal ezelőtt felöltözött. Ismét kopogtattak az ajtaján, férje választ sem várva nyitott be. 

- Elkészültél, drágám?

- Igen. Mehetünk, Alexander. – Együtt indultak el a hotel halljába, az egyetlen helyre az épületben, ahol hoppanálni lehetett. Nem ők voltak az egyedüliek, akik sötét ruhába öltözve indulásra készültek. Tatjána rögtön felismerte néhány ismerősüket, norvégiai barátnőjének köszönt is. Együtt hagyták el az épületet.

4. fejezet: Démonok játéka

4. fejezet

Démonok játéka

A másodpercek lassulni látszottak. Eltelt egy perc, majd még egy. Éveknek tűntek. Jugson egyre nehezebben lélegzett, majd eljutott arra a pontra, hogy nem kapott levegőt. Az arca ugyanolyan színű lett, mint a kezében tartott gyermeké. 

Nem látott semmit, nem bírta tartani a karját, a fejét, a lábaiból elszállt az erő. A gondolatai akadoztak, keze elernyedt. A föld közeledni látszott. Beverte a fejét, a karját és a térdét is, de nem érzett semmit. Mi lehet a… a gyerek, ott a kádban… víz… vörös, mint a vér… élet és halál. Együtt járnak. Ő élt, és most meg fog halni. A hallása eltompult, valahonnan messziről ének zengett, mely zokogással társult: mintha halotti ima volna. Eltemetik majd. 

Egy homályos alak úszott el mellette, messze a ködfalon túl. Vagy vízen keresztül látná? Mindegy. Messze van. 

Levegő. Kap levegőt! Megmenekül? A tüdejébe áramlott az életet adó oxigén, a látása valamelyest tisztult, a füle zúgása lassan kezdett alábbhagyni. Életben marad! Algernon állt mellette, kezében pedig volt valami. A fiú van a kezében. Nem hitte volna, hogy ennyire magas, vagy csak innen lentről tűnik úgy? Kiabált. De hisz nincs is arra semmi. Vagy csak nem látja, gondolta. A démon. Igen, az állhat ott, nem messze tőle. Algernon most elhallgatott, ahogy az ének is. A fiú már nincs a kezében. Egy hatalmas árnyék lépett mellé, kék, világító szemében a hideg kegyetlenség. Ez volna a démon? Ne várj!

Fázott. Torkán érezte az ismeretlen alak ujjainak szorítását. A tüdejéből eltűnt minden levegő. Az árnyék nem akarja, hogy éljen. Köhögnie kellett, de nem volt hozzá ereje. Nem kapott levegőt. Ez lesz majd a sírján: Roderick Jugson: élt 39 évet. Hideg, mint a márvány. A föld mélyén legalább meleg van. Fény és… halál.

***

Algernon elborzadva bámulta a démont, aki érdeklődéssel szemlélte a fiú és Jugson haláltusáját. Elisabethet még mindig a kezében tartotta. Már attól tartott, hogy a kislány sem él, mert ő maga biztos üvöltött volna, ha ennek a lénynek a karmai közé kerül. A gyerek viszont nyugodt volt. Talán aludt. Ujjairól és talárjának széléről csöpögött a jéghideg víz. Ez a szörnyeteg nem engedte, hogy megmentse a kisfiú életét, pedig kikapta a vízből, mikor látta, hogy végleg elmerülni készül. Nem engedte, és most halott a gyerek meg a védelmezője is. A démon hibája, csak az övé. 

Bella erőtlenül, zokogva rogyott a földre. Az oltár eltűnt, ahogy a körök is, de a kád és benne a gyerek holtteste ott maradt másfél méterrel a padló felett lebegve. Algernon látta, hogy megsűrűsödött a sötétség körülötte, az árnyak megnőttek. Már nemcsak a sarkokban ácsorogtak, ahova nem jutott el utánuk a tekintet, hanem kitörve onnan a halott férfi köré csoportosultak. Könnyek futottak le az arcán. Szegény Jugson. 

Zavartan hunyorgott feléjük. Olyan volt, mintha lakmároztak volna a testet körülölelő fényből. Az ember test és lélek egysége, ha a test meg is hal, a lélek tovább fog élni. Nagyapja mindig ezt mondogatta neki, amikor kisfiúként a halálról kérdezte őt.  A férfi valami őrült, névtelen betegségben szenvedett, amibe később aztán bele is halt. Akkor nem értette meg, de most már rájött, hogy mit jelenhet az a szó: lélek. A fény, ami körülvette társa holttestét, az a lelke. A kád felett is egy hasonló lebegett, a különbség csupán annyi volt, hogy a gyermek lelke ezüst fénnyel derengett majd eltűnt, a férfié pedig arannyal, és még mindig ugyanott volt. Valamit tennie kell, ezt világosan érezte. Ám mit tehet egy ember az árnyak ellen? Hogyan harcolhatna velük? Első lépésként közelebb ment egy kicsivel. Szétrebbentek, mint a keselyűk, ha oroszlán zavarja el őket.

A démon a vállára tette a kezét. Összerázkódott, és olyan gyorsan fordult hátra, hogy több csontja belereccsent. Lerázta magáról a karmos kezet, és rémülten lépett el a közeléből. Nem mert egyenest hátrálni, nem akart átesni Jugsonon.  

A bestia néhány szót ejtett ki fogai között valami idegen nyelven, amit nem értett. A különböző lények azonban érthették, amit mondott, ugyanis másodpercek alatt eltűntek. Bella közben zokogva felállt, és rájuk ügyet sem vetve vette magához gyermeke holttestét. Az anya fájdalmát nézve feltámadt benne a düh és a gyűlölet. Ha tudott volna, azonnal végzett volna a démonnal. Őket azonban nem lehetett egyetlen Avada Kedavrával elintézni. Csaknem halhatatlanok voltak, és csak nagyon különleges esetekben sikerült közülük egyet is elpusztítani. 

- Ugyanazt akarom, mint te – szólalt meg a lény. A következő pillanatban eltűnt, és a szoba másik felében bukkant fel Algernon képében, két szék mellett, ami előzőleg még nem volt ott. Leült az egyikbe, és várakozóan fordult felé. 

- Nem hinném. Én nem akarok újszülötteket vízbe fojtatni másokkal. Rikkard élhetett volna. Miattad halt meg! – Algernon dühét és gyűlöletét érezni lehetett a hangjában. Tudta, igaza van, mégse bírt néhány másodpercnél tovább farkasszemet nézni önmagával. 

- Valóban? – A démon elmosolyodott. – Tehát soha nem tettél ilyet? Egyszer sem egész életben? 

A halálfaló nem akart válaszolni. Egyszer, még mikor kezdőként bizonyítania kellett, érdemes a Nagyúr bizalmára, megtette. Egyetlen egyszer, nagyon rég. 

Egy fiatal boszorkányra törték rá az ajtót. Társai a nőt megkínozták, őt pedig elküldték, nézzen körül a házban, és ölje meg azokat, akiket talál. Emeletes ház volt. Szétküldött néhány felderítő bűbájt, de a földszinten nem volt senki. Felbaktatott a lépcsőn, miközben a nő sikolyai kísérték. A lépcső egy hosszúkás folyosóhoz vezetett, amiről három ajtó nyílt. Az első a fürdőszobába, ahol nem talált senkit. Mégis bement, tenyerére hideg vizet locsolt, majd kézfejét arcához nyomta, mely szinte égett. Legszívesebben túl lett volna az egészen, és lefeküdt volna. Ideges volt, és nyomasztotta ez az egész küldetés, de hátra volt még két ajtó, és aztán a jelentést is neki kell majd megírnia a Nagyúrnak. A hozzá közelebb álló ajtón lépett be, és rögtön megakadt a szeme a szoba rózsaszín alapszínén. Gyerekszoba volt, minden giccses kiegészítőjével együtt. Nem hiányoztak a plüssfigurák, a játékok, csörgők, puha ágytakarók, tiszta pelenkák és még ezernyi apróság.

A kiságyban egy kisbaba aludt, szőke fejecskéjét oldalra döntve, karjait feje mellett pihentetve. Algernon egy percig csodálta a kicsit. Kétségtelenül aranyos volt. 

 - Kár, hogy meg kell, öljelek – suttogta –, pedig az anyádat elnézve bizonyosan szép nő lett volna belőled. 

Az átok zöld fénybe vonta a szobát. A gyerek továbbra is ugyanúgy feküdt, de a mellkasa már nem süllyedt és emelkedett. A férfi még mielőtt kiment volna a szobából, megigazította rajta a takarót. Ekkor határozta el magát arra a kínos beszélgetésre, amelyhez hasonlót többet soha nem akart megélni. Az előszobába visszaérve két holttest fogadta. Valószínűleg a családfő ért túl korán haza Társai visszamentek, ráhagyva, mit tesz most. Egy percig még tanulmányozta a két élettelen testet: hozzá kell szoknia a látványhoz, semmivel sem lesz könnyebb később. A perc elmúltával elhagyta a helyszínt. Nem akarta, hogy a kiérkező aurorok rajtakapják. Kérésére és a Nagyúr parancsa szerint később bátyjához hasonlóan neki is a kémkedés lett a feladata. A Rejtélyügyi Főosztályon dolgozott, így sikerült elkerülnie a vérbűzös csatajeleneteket, és a gyilkosságok nagy részéből sem vette ki a részét. Az ő feladata az információgyűjtés volt, és ez tökéletesen elég is volt neki.

- Én is követtem el szörnyűségeket, igaz, de te a Nagyúr gyermekét gyilkoltad meg. Erre nem vetemednék. – Úgy érezte, muszáj magyarázatot adnia előbbi hallgatására.

- Persze, hogy nem, hiszen a legerősebb ígéret köt a lányához. Védened kell őt minden ártó szándékúval szemben. Védened, amíg nem elég idős, hogy maga is megbirkózzon az élettel – mondta a démon. 

- Igen, és úgy véded, hogy megölöd a bátyját!?

- Pontosan. A testvére megölte volna őt.

- Micsoda? Az lehetetlen.

- Pedig így lett volna. Ráadásul olyan utakra terelte volna, amin neki nem szabad járnia. Így is lehet, hogy odajut. Látom a jövőt. Nem akartam, hogy a fivére keze által hulljon el.

- Egyszerűen nem hiszem el. Testvérgyilkosság? Nem hiszem, hogy megölte volna a húgát. Ezt csak te találtad ki, hogy higgyek neked. A Sötét Nagyúr nem engedte volna, hogy a gyermekei civakodása eddig fajuljon. Nem, ebben biztos vagyok.

- Persze… a Sötét Nagyúr. Nem fog visszatérni még egy jó ideig, Beth pedig addig felnő.

A történelem során pedig számos példát találhatunk a testvérgyilkosságra. Vegyük a leghíresebbet: Káin és Ábel. Az irigység volt a mozgatórúgója az eseményeknek. De Egyiptomban, Görögországban, Rómában a középkor során mindenütt megtalálható ez a fajta bűntett. Ahol hatalom van, ott irigységet és ellenségeket is találunk, és itt nem kis hatalomról lesz szó. Az eseményeknek most már szabadon kell folyniuk. Lehet, hogy már ennyi beavatkozás miatt is megbüntetnek majd. – Sóhajtott. – Én csak a feladatomat végeztem, ezt meg kell érteniük – dünnyögte csak úgy saját magának. – Nekem és neked, nekünk Elisabethet kell védenünk. Az már mellékes, hogy ebbe mások is belehalnak-e. 

Algernon hallgatott, és az elhangzottakon gondolkodott, de nem igazán hitte el. Ugyanakkor talán a kisfiú valóban árthatott volna Elisabethnek, ha az apjára ütött… 

Gyűlölete nem tűnt el teljesen, hanem erős bizalmatlansággal társult. Csak kapja vissza a gyereket, és tűnjön már el az a szörnyeteg az életéből. Ennyit akart. A másik fagyosan felnevetett, amitől libabőrös lett a háta. 

- Rendben van, Algernon, eltűnök, de visszakapni Elisabethet? Most még nem. Neki és nekem van egy kis elintéznivalónk. Nemsokára hozom, de addig is ne aggódj miatta. Ha velem van, nem eshet semmi baja. – Azzal felállt, és eltűnt. 

Algernonnak nem volt ideje megakadályozni, bár lehet, hogy nem is tudta volna. Rémülten meredt arra a pontra, ahol az előbb még a démon ült. Bella idegösszeroppanást fog kapni, mikor megtudja, hogy a lányát is elvesztette. Riasztó volt arra gondolni, hogy a bestia valószínűleg nem csak látó, hanem nagyon jó legilimentor is. Ugyanakkor tényleg nem bánthatja a kicsit. Felesküdött rá, hogy védeni fogja. Bár hogy egy démon esküje mennyit ér, arról nem volt pontos fogalma. És arról sem, mit is jelent számára a védelem szó. 

***

Derion Mentir, az árnyékdémon a kádban lebegett. A szertartás sikeresen befejeződött, ám most egy ideig egy halott csecsemőt kell játszania. A védencéről nem tudódhat ki, hogy még életben van és ezért mindent megtett. A védelmezés már az első másodperctől elkezdődött, ahogy a hívás befejeződött.  Meg kellett ölnie a halálfalót. Szerencsére, mivel a köpcös kivette a fiút a kádból, ráhárultak a földi védelmező feladatai, még ha erről nem is tud. A gyereket biztos helyre vitte. Ismerte a jóval fiatalabb másik démont: Ravion Maharer forrófejű volt, és kegyetlen, ha ellenfeleiről volt szó. Jobb, ha halottnak hiszi a kicsit. 

***

Bellatrix a szertartás végeztével a földre roskadt, testét rázta a görcsös zokogás. Elvesztette a gyermekét, mert elrontotta a rítust, minden az ő hibája. A kádból két zöldes szikra pattant ki, és lassan a lába elé hullott. Felállt, a vízbe nyúlt, és kivette belőle a hideg, kicsi testet, mire a kád is és a tartalma is azonnal szertefoszlott. Az asztalon hevert a fekete gyapjútakaró, amibe a babát fektették a születése után. Önkéntelenül is felemelte a könnyű anyagot, és a pici köré tekerte. Magához szorította, hogy saját testmelegéből adjon neki. Hisz csak alszik. Altatót akart énekelni neki, de nem tudta abbahagyni a zokogást. Pár lépést megtett, és egy székre rogyott.

A fülében csengett az idős gyógyító asszony szava, aki a hosszú órák szenvedése után először szólt hozzá:

- Gyönyörű kisfiú. Anyuka lett. – Kedves hangja megnyugtatta, és ugyan fájt még minden porcikája, a kezébe vehette a csecsemőt. Apró lény, az ő vére, belőle lett, ő hordozta magában hosszú hónapokon át, és most megszületett.  Azonnal megszerette, ahogy meglátta. Véres volt a feje, bőrén pedig ott volt az a fehér nyálkás anyag, ami az újszülötteken mindig rajta van. Nem volt nála sokáig, mert kiabálás jött, és elvették tőle. 

- Még egy! Ikrek! Jön még egy gyerek!

Lármába vesző hangok, sietős mozdulatok, és ő megint átélte a kínt, amit egy baba világrahozatala jelent. Egy rövid ideig az eszméletét is elvesztette, erről a részről nem volt emléke. A következő már az volt, mikor egy fiatalabb gyógyító gratulál neki, miután megszületett a második baba is. 

- Kislány. Örülhet két ilyen szép gyereknek. 

A gyógyítók nem adták oda neki a lányát azonnal. Megfürdették, valami bájitalt erőszakoltak belé. Az ágy támláját megemelték, hogy lássa, mi történik körülötte. Narcissa, amilyen hamar lehetett, visszaadta neki a kisfiát. A lányára csak messziről nézhetett rá. Őt magát is ellátták, sokan rohangáltak körülötte.

Fáradt volt, a gondolatai csak lassan voltak hajlandóak döcögni, mégis tisztán emlékezett a Nagyúrnak tett esküjére. Közvetlen azután tette le, amikor elmondta, gyermeket vár. Mindenben követnie kell a Nagyúr terveit, vagy ha ő nem is kíván részt venni a nevelésében, intézkedik arról, hogy olyanok neveljék, akik megteszik ezt. Persze akkor még egyikük sem tudhatta, hogy valóban egyedül fogja nevelni, így a parancsok sem terjedtek ki minden részletre.

Narcissát küldte el, hogy menjen el a Nagyúr utasításait tartalmazó levélért. Ellátta a megfelelő útmutatással is, hogy túlélje a Nagyúr szobájába való bejutásra irányuló kísérletet. Valószínűnek tartotta, hogy a szülés után valamennyire korlátozott lesz mozgásszabadságában, így jó előre feloldott néhány védőbűbájt. Hónapok munkáját fektette bele ebbe a műveletbe, és még így is volt jó pár csúnya vagy életveszélyes rontás, átok és bűbáj. Az igazat megvallva sosem volt tökéletes átoktörő.

Tíz perc elteltével Cissy vissza is jött élve, igaz, volt néhány vágás és vérző seb rajta. A boríték tömve volt mindenféle papírokkal, de először is a Nagyúr levelét vette szemügyre. Mikor pontosan tudta, mit kell tennie, a szükséges felszerelésekért is húgát küldte el. Ő maga pedig erősítő bájitalokat ivott, hogy legyen elég ereje a szertartáshoz, amit el kell végeznie. 

Régebben is beszélgettek róla a Sötét Nagyúrral, tudta, a gyermeke akár meg is halhat. Akkor még úgy gondolta, hideg számító fejjel, hogy csak a hatalomért teszi ezt az egészet. Nem akarta szeretni gyermekét. „A szeretet csak hátráltat, tanuld meg, Bella”, mondta neki a Nagyúr, és ő mindig megtartotta a szabályt. Nem szerette a szüleit, akik mindig is támogatták, hogy halálfaló legyen, nem szerette a húgát, Cissyt sem, csak valamilyen önző ragaszkodást érzett iránta. Andromédát, a nővérét pedig egyenesen gyűlölte. Elárulta a családját, beszennyezte a hírnevüket, legszívesebben letagadta volna, hogy bármilyen rokoni kapcsolatban áll vele. A férje, Rodolphus se számított, hisz nem választhatott, szülei tették meg helyette. 

Ezzel egyébként nem volt semmi baja, hisz évszázadok óta szokás volt az aranyvérű családoknál, és egész jól érezte magát Roddal.

Az egyedüli, akit igazán szívébe zárt, az a Sötét Nagyúr volt. Érte megtett volna bármit. Kérte, hogy adja neki magát, és ő örömmel teljesítette a kérést. Kérte, hogy legyen az örökösének anyja, és a legnagyobb álmai teljesültek. 

A lánya az már más volt. Amióta megszületett, egyszer sem nézte meg igazán. Nem voltak olyanok a körülmények. Csak egy percig fogta kezébe a kicsit, még mielőtt Narcissa visszaérkezett volna. Vörös szemei voltak, az apjáéhoz hasonlók. Ugyanakkor a tekintete tiszta volt, nem fertőzte még meg a gonoszság. Talán ha a kislányát adták volna először a kezébe, most nem fájt volna annyira, hogy elveszítette a fiát. Úgy tűnik, a szívében csak egy gyereknek volt hely, és ez hely a fiáé lett.

A levélben, amit a Nagyúr előrelátóan megírt, az állt, hogy a szülést követően néhány órán belül meg kell lennie a szertartásnak. Várható volt az utasítás, tehát megtette az előkészületeket már rég. Igaz, csak egy gyerek érkezésére készült fel. Az első szertartás hiba nélkül le is folyt. Talán ez volt az oka. Ő a maga részéről megtanulta a szöveget, amit kellett. Nem értette, mit mond, de ez nem volt lényeges. 

Elrontotta azzal, hogy leejtette azt a fiolát. Minden az ő hibája. Minden.

A széken ülve simogatta a kisfiát. Az emlékek megnyugtatták már annyira, hogy körülnézzen a szobában. Segítség kell, segítség, hogy eltemethesse. A könnycseppek még mindig megállíthatatlanul folytak a szeméből, azonban egyenletesebben tudott már lélegezni. Körülnézett, és a szoba másik felében megpillantotta Algernont. Azt hitte, káprázik a szeme, mert egy másik Algernont is látott vele szemben a széken ülni, akinek a kezében ott volt a gyermeke. Hunyorogva nézte meg ismét, de még mindig ugyanazt látta. A démon! Csak ő lehetett. A démonok bármilyen alakot fel tudnak venni. Megismerte, hisz a kezében volt a lánya. A kislányt akkor is lehetett látni, amikor a démon láthatatlan volt. Beszéltek egymással, de azt nem hallotta, hogy miről. 

Lehunyta a szemét, így próbálva gátat szabni könnyeinek. Nem sikerült, de picivel könnyebb volt összefüggően gondolkodnia. Listát készített magának, pontról-pontra összeszedve a teendőit. Ezt szokta tenni, ha ki akarta zárni gondolatait elméjéből. Felülni, felkelni az ágyról, a kicsi testét letenni, segítséget hívni, összepakolni a szertartáskor használt eszközöket. A következő néhány perc eseményeit felvázolta, és nem volt hajlandó tovább gondolkodni. Kinyitotta a szemét, és felkelt a székről. A szoba másik fele felé nézett, ott már csak Algernon állt egyedül. A démon valószínűleg láthatatlanná vált. De akkor hova lett a gyerek? 

3. fejezet: A szertartás

3. fejezet

A szertartás

 - Egy ősi rítust fogunk elvégezni a Nagyúr parancsára. Egy démonnak ajánlom a gyermek életét, akit ha megnyerünk, védeni fogja őt egész életében. Kockázatos a dolog, mert ha nem hajlandó elfogadni a gyermeket, az meg fog halni, és vele hal az is, akit a földön védelmezőjeként jelöltek ki. Kaput kell nyitni a mi világunk, és az ő világa között, ami nem könnyű. Mindenben együtt kell működnie, Mr. Rookwood. – Bellatrix egy kicsit habozva folytatta. - Az ön feladata, hogy tartsa a kislányt, és az utasításaimat kövesse. Önt éri még az a megtiszteltetés, hogy védelmezője lehet a kislánynak, sőt, egyik nevét is öntől kapja majd. – Látta, hogy Jugson közelebb megy hozzá, és közbe akar szólni. - Mr. Jugson, kérem, csendesen várakozzon egy pár méterrel odébb! Bármit lát vagy hall, ne avatkozzon közbe! Most kezdjünk neki - Bella nyugodt hangon mondta a szöveget. Közben végig Algernon szemébe nézett. Tekintete parancsoló volt, és ellentmondást nem tűrő.

Algernon visszahőkölt a szavai hallatán. Gondolatai ide-oda cikáztak. Haljon meg ezért a kölyökért? Azt már nem. 

De… végül is a Sötét Nagyúr lánya, és ez parancs. Meg kell tennie. Itt nincs választási lehetőség. Különösen alkalmasnak találtatott a feladatra… De miért éppen őt?

- Rookwood, Jugson, üljenek le, amíg az előkészületeket végzem! – szólt, és egy pálcamozdulattal elővarázsolt két széket. A két férfi leült, Bellatrix pedig egy asztal mellett kezdett el tevékenykedni. Algernon érdeklődve figyelte, ahogy a nő remegő térdekkel kezébe vett néhány bájitalos fiolát, még gyenge volt a szüléstől. A fiolák tartalmát az egyik serlegbe öntötte, volt, amiből csak egy cseppet, volt, amiből többet. Különböző gyógynövényekből is szórt bele. Tíz perc telt el így. A varázsfőzet egy ideig szürke volt, de miután valami port szórt bele, olyan lett, mint a folyékony sötétség. Ezután kavargatni kezdte a kotyvalékot, mely lassan forrni kezdett, és azzal fenyegetett, hogy túlfut a serleg peremén. Közben valami ismeretlen, dallamos nyelven énekelt. Talán latin, gondolta Algernon, de nem esküdött volna meg rá. A sötétség kifolyt a serlegből, le az asztalon a földre, mintha saját akarata szerint cselekedne. A földön tovább folyt egy sötét folyamban, hol magától elágazott, hol ismét egyesült. A földön kialakult egy alakzat. Két kör, egy kicsi és egy nagy, amit két vonal kötött össze. A körök körös-körül voltak véve rúnákkal. A nagyobbikban a sötétség alakot öltött egy oltárban, amiben ibolyaszín láng égett. A kehely még így is félig teli maradt, de a benne maradt folyadék színe már vörös volt.

- A szertartás kezdetét veszi, Rookwood, jöjjön ide a gyermekkel együtt! – mondta, mire Algernon engedelmeskedett. Bellatrix és Algernon kezében a gyermekkel beálltak a kis körbe. 

- Ön, Algernon Rookwood, Augustus Rookwood öccse, Tricia Cornish és Wilfred Rookwood gyermeke?

- Igen, én vagyok.

- Ön az, aki négy éve, 25 évesen belépett a halálfalók rendjébe, és örök hűséget fogadott Voldemortnak, akit a halálfalók Sötét Nagyúrnak, ellenségéi pedig Tudjukkinek hívnak?

- Én vagyok.

- Ön több ízben ölt is Uráért, igaz?

- Igaz.

- Hajlandó lenne az életét áldozni érte?

- Természetesen.

- Hajlandó lenne életét áldozni a gyermekéért is? – Algernon kis szünetet tartott a válaszadás előtt, és lenézett a kezében tartott kislányra. Egy másodperc erejéig eljátszadozott a gondolattal, hogy nemet mond. Mekkorát nézne akkor Bellatrix… Nem teheti meg.  Kissé erőltetetten elmosolyodott, és bólintott, de továbbra is csend volt, így szavaival meg kellett erősíteni fogadkozását.

- Hajlandó vagyok.

- Ön kezében tartja a Nagyúr gyermekét. Nevet még nem kapott. Most önt az a megtiszteltetés éri, hogy egyik nevét maga adhatja neki. A gyermeket ezen a nevén fogja ismerni majd a világ, így hát a Nagyúr lányához méltó nevet válasszon! 

Várakozásteljes csend állt be, vártak Algernon válaszára. Ő mélyen elgondolkodott, milyen név lehetne méltó ehhez a kislányhoz, akit a kezében tart. Először a Tricia nevet akarta mondani, amit édesanyja is viselt, de ezt idegennek érezte ettől a vörös szemű gyerektől. A Sötét Nagyúr vére csörgedezik erejében, ezt le se tagadhatná. Eszébe jutott nagyanyja is, de elvetette ezt az ötletet: az öreglány nem érdemel meg ennyi tiszteletet. Végül eszébe jutott a könyv, amibe a nap folyamán beleolvasott, és a szerzője. Elisabeth, igen, Elisabeth. A nevet kellemes hangzásúnak ítélte, tetszett neki. A jelentését azonban nevetségesnek ítélte: <i>Isten az én esküvésem</i>. Remélte, a gyerek anyja nem ismeri a név eredetét vagy a jelentését. Felemelte a fejét, és Bellatrixra nézve bólintott.

- Milyen nevet ad a gyermeknek?

- A neve Elisabeth lesz. – Bellatrix bólintott, jelezve, neki is tetszik a gyermekének adott név.

  - A Sötét Nagyúr adott egy nevet gyermekének. – A kezében tartott levél fölé hajolt, hogy kibetűzze az írást. – A név pedig Arabell. Ezzel a névadási szertartás kezdetét veszi. 

Egy percnyi csend állt be, ami alatt Bellatrix még egyszer végigfuttatta tekintetét a levélen, amit a kezében tartott. Gondterhelten sóhajtott, majd neki kezdett.

Megtörölte izzadt homlokát, majd a vele szemben álló férfihez fordult. Egész testében reszketett, pedig egyáltalán nem volt hideg, sőt, forróság uralkodott el a helyiségben. Algernon nem értette, hogy lehet ez, hiszen néhány perce még hűvös volt a szobában. Ugyanakkor nem ez volt az első dolog, amit nem értett a mai nap során. Az ablakokra kiült a pára, szürkén szűrődött át rajta a fény, homályossá téve a helyiséget, és még hangsúlyosabbá téve az asztalon álló három gyertya fényét.

- Te, Algernon Rookwood nevet adtál ennek a gyermeknek. Vedd most e tőrt, és véreddel szenteld fel nevét. – Míves, ezüstözött markolatú tört nyújtott át neki, miközben arra is figyelt, hogy ne lépjen ki a körből. Kacskaringós betűket véstek a pengébe, amely hirdette, a tulajdonosa még maga Mardekár volt. Nem tudta, mit kellene most kezdenie pontosan vele. Addig rendben, hogy vérével kell felszentelnie. De hogyan? 

Bella jelentőségteljesen kézfejére nézett, majd a tőrre, és ismét vissza. Jól van, felfogta. A kicsit úgy fogta, hogy meg tudja vágni tenyerét. A penge éles volt, egyenes sebet ejtett. A kifolyó vérét a gyerek fejére csepegtette. A kicsi hunyorgott, mikor a vér a szemébe ment.

– Ezennel megkeresztellek a démonok és a fekete mágia nevében – nem volt biztos Algernon, hogy ezeket a szavakat kell használnia, de ide illőnek érezte. Bella összevonta szemöldökét, de nem firtatta a dolgot.

- Te, Algernon Rookwood, elfogadod-e a kezedben tartott Elisabeth Arabellt gyámleányodul?

- Mi?! Elnézést, vagyis igen. Elfogadom. – <i>Gyámkodásról</i> nem volt szó.

- Te, Algernon Rookwood, fogadod-e, hogy védelmezni fogod, amíg csak élsz, segíteni, amikor csak tudod, az ő mindenkori érdekét szolgálva?

- Fogadom.

- Te, Algernon Rookwood, fogadod-e, hogy minden esetben előbb rá gondolsz, aztán magadra, véded utolsó csepp véreddel is? 

- Fogadom.

- Ezennel én, Bellatrix Lestrange, született Black, megadom neked a fekete mágia szentsége szerint a jogot, hogy keresztapja, gyámja, oktatója és védelmezője légy Elisabethnek, minden ártó szándékúval szemben. Vedd le a takarót róla, és tartsd az oltáron égő láng fölé. – Algernon teljesítette az utasítást. 

- Védőszellemed itt van már, és ha elfogad, megmenti életedet. – Újabb énekbe fogott, de ennek hangvétele egészen más volt. Inkább szomorúnak tűnt, amiből kihallatszott az aggódás is. Bella kivett a porból félmaréknyit, és a tűzbe szórta. Algernon elborzadva látta, hogy a lángok magasra csapnak, és körülölelik a kicsi testét. Felkiáltott a fájdalomtól, mert a tűz az ő kezét is égette, nem csak a babát. Ahogy a vére a tűzbe csepegett, a lángok egyre magasabbra csaptak. Kikapta a kezét közülük a karjaiban tartott gyerekkel együtt.

- AZZONAL TEDD VISSZA! – üvöltötte Bellatrix magából kikelve. 

A fájdalom kevésbé volt félelmetes, mint az ő szemei. Vonakodva bár, de engedelmeskedett. Bellatrix ismét kivett félmaréknyit a porból, és a tűzbe szórta. A lángok az előző alkalomhoz hasonlóan viselkedtek. A másodpercek teltek, a gyerek ordítani kezdett a kezében. Minden jel arra mutatott, szénné fogja égettetni vele a kezét, és a gyereket is. Összerándult a kezében a gyerek, ami egy újszülöttől hatalmas teljesítmény, és elhallgatott. Egy másodpercnyi késéssel megérezte ő is a változást. Kezét mintha hűvös felhőbe burkolták volna, ami megszünteti a fájdalmat és a hőséget. Aranyszínű ragyogás vette körül a gyereket, átterjedve az ő kezére is. Kézfejéről csuklójára, onnan alkarjára kúszott fel a ragyogás, beborította egész testét, mindent aranyba burkolva. Körülbelül egy percig volt a fény fogja, aztán hirtelen kihunyt. 

A termet furcsa suttogás töltötte be, olyasféle zúgás, mint mikor valakinek messziről beszélgetések foszlányait sodorja a szél, de annak részleteit nem érti. Árnyakat látott, furcsa alakú, sosem látott lényeket. Az árnyékba húzódtak, a sarkokba bújtak tekintete elől. Körbefordult a szobában, mintha először látna igazán életében. Algernon meglepődve vette észre, hogy a terem teljes képe megváltozik. A legfeltűnőbb változást magában a körben látta. Ami azelőtt a folyékony sötétség egynemű forgatagának tűnt a számára, az most derengő fényben tündöklő aranypatakok kesze-kusza szövevénye volt, melynek fénye elől minden árnyék a sarkokba húzódott, s még a gyertyák lángjai is szürkének tűntek tőle, ám mégse vakította el a szemeit, melyeket mintha most nyitott volna ki először. A körhöz képest, amiben állt, minden, a színek, az élek, az alakok homályosnak és árnyékszerűnek tűntek. Algernon viszolyogva fordította el a szemét a szürkévé vált világ látványától, ugyanis kedve lett volna még gyönyörködni az aranyfolyamokban, ám visszafordulva a nagyobbik kör felé, felkiáltott ijedtében. Alig egy méterre tőle, egy minden eddiginél nagyobb lényt látott. Alapjában véve ember formájú volt, annyi eltéréssel, hogy hatalmas denevérszerű szárnyai voltak, arca hosszúkás volt, bőre a fényjátéka szerint hol márványszerűnek, hol elefántcsont színűnek tűnt. Szemében földöntúli, vad fény lobogott, szemei borostyán színűek voltak. Szemöldöke csak halvány vonal, fogai élesek és fehérek. Fájdalmasat lehet vele harapni, jutott eszébe a férfinak. A démonnak (mert minden kétséget kizárólag démon volt) hosszú kecses ujjai voltak, amik fekete karomban végződtek. Jobb kézfején kacskaringós mintázatú tetoválás díszelgett. 

Kétségtelenül férfi vagy legalábbis fiú volt az illető, bár a démonoknál sose lehet igazán tudni. Mindig olyan alakban jelennek meg, amilyenben csak szeretnének A démon a legteljesebb nyugalommal szemlélte Algernont és a kezében tartott kislányt. Egészen közel hajolt a gyermekhez, kezét a kicsi fölé tartotta, akin begyógyultak a tűz által keletkezett sebek. Algernon érezte, hogy az ő tenyerén is összeforr a seb.

- Van itt valami? – kérdezte Bellatrix erőltetetten nyugodt hangon. A válaszban bizonyára már biztos volt, hisz a kislány élt, ráadásul a sebek is begyógyultak a testén. Arra a pontra meredt, ahol sejtette a számára láthatatlan alakot. Az oltár és a körök időközben eltűntek. Algernon ugyan látott még valami tompa fehéres izzást helyükön, de ezt már újféle látásának köszönhette, és biztos volt benne, hogy nem látja.

- Parancsolom, mutatkozz. – Bellatrix szavaira a démon gúnyoson nevetni kezdett, és továbbra is láthatatlan maradt.

- A maximum, hogy kérheti, de szerintem nem fog megjelenni maga előtt – jegyezte meg Algernon, ahogy elnézte a démont, aki most a szoba berendezését vette szemügyre.

- Milyen lény? – kérdezte mohón az anya. Algernon a démon szemébe nézett, és megismételte a kérdést. Az továbbra sem méltatta válaszra őket.

- Szerintem démon, de nem vagyok benne biztos – válaszolta.

- Démon vagyok.

A közbevetés egy kis sértettségről is bizonyságot tett. Büszke volt származására. Talán, ha jobban ismeri a démonok világát, akkor pontosan meg tudná határozni a származását, sőt, talán a nevét is a címerről a köpenyén, vagy a kezén lévő mintáról. Ennek feltétlenül utána fog nézni.

- Szóval démon. Remek. – Ismét a kezében szorongatott papírlapra meredt. – Itt az áll, hogy a kezébe kell adni, hogy elfogadja-e. Algernon, kérd meg rá, hogy vegye kezébe a gyereket.

- Bella, hallja, amit mondasz.  Nem kell velem elismételtetned minden szavadat.

Valami magától idegen büszkeség szólt belőle. Bellatrixot megdöbbentették a szavai, több alázatot várt a férfitól, de mégse szólt semmit. A halálfaló ugyanakkor a démonhoz lépett, és felé nyújtotta a gyereket. Ő elfogadta, karjaiba vette a kicsit. Különleges látvány volt, ahogy a félelmet keltő lény áll kezében a csecsemővel. Biztos volt benne, hogy az újszülöttet elfogadja. 

Bellatrix megnyugodva sóhajtott, amikor látta, hogy egy láthatatlan kéz tartja gyermekét. Minden nyugtalanság, minden félelme, amit eddig érzett, elszállni látszott. Már nem lehet semmi baj. Jugsonhoz fordult, aki eddig csendesen várakozott, és parancsa szerint egyszer sem szólt közbe.

A pulicerpenna minden egyes szót hűen lejegyzett. Mielőtt azonban belekezdett volna, még rendezgetni kezdte az asztalon található tárgyakat. A gyertyákat eloltotta, helyükre az ezüst kádat tette. A bájitalos fiolák tartalma ismét keveredett egymással, csak most a másik kehelyben. Bellatrix határozott mozdulatokkal öntögette egymásba a folyadékokat, amíg a tekintete a másik teli serlegre esett. Ekkor rémülten felsikoltott, és kiejtette a kezéből az üvegcsét, amit épp a kupa széléhez tartott. 

- Algernon, azonnal jöjjön ide! – kiáltotta elfúló hangon.

- Miért, mi a baj? – nézett a rémült Bellatrixra.

- A kezét bele kellett volna mártania a kehelybe, hogy így gyógyuljon be a sebe… - elhallgatott, és Algernon háta mögé meredt egy pontra. Megjelent előtte az előbbi démon. - Erre nincs semmi szükség, asszonyom. – A hangja mély volt, mintha a föld mélyéről érkezett volna. Visszhangzott a szobában.

- Akkor jó. Köszönöm, hogy a gyermekem… – hangja elhalkult, majd elcsuklott. Tekintetét elfordította, és a törött palackra nézett.

- Jaj, Morganara! Még ez is. Most hogyan fogom elkészíteni a bájitalt?

- Nem is fontos az az üvegcse – szólt közbe a démon -, szükségtelen az idézés szempontjából. Akár ki is hagyhatja belőle, és ha folytatja a megkezdett szertartást, nem fog hiányozni a főzetből. – A lény ezután láthatatlanná vált Bellatrix számára.

- Ó, igen. Rendben. 

Bellatrixon látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. Többször mély levegőt vett, majd olyan mozdulatot tett, mintha egy zavaró gondolatot akarna elhessegetni magától. A latin szöveg éneklését is zavartalanul folytatta, ahogy a bájital készítését is ugyanabban a sorrendben, ahogy kellett. A főzet  várt színt vette fel, és minden más tekintetben is megfelelőnek tűnt. A sötétségből egy másik oltár emelkedett, annyi eltéréssel, hogy ezen egy kádszerű tál állt, benne valamilyen folyadékkal. A körök is megvoltak. A kehelyben ugyan nem maradt semmiféle folyadék, de egy sebet be lehet máshogy is forrasztani. Abbahagyta az éneket. Végül felemelte fejét, és Roderickre nézve elmosolyodott. Belekezdett azoknak a kérdéseknek feltevésébe, amit a lánya szertartásakor egyszer már megtett.

- A szertartás kezdetét veszi. Kérem, jöjjön közelebb.

- Ön, Roderick Jugson, Lisanna Grishem és Timothy Jugson gyermeke?

- Igen, én vagyok.

- Ön az, aki öt éve, 34 évesen belépett a halálfalók rendjébe, és örök hűséget fogadott Voldemortnak, akit a halálfalók Sötét Nagyúrnak, ellenségéi pedig Tudjukkinek hívnak?

- Én vagyok.

- Ön több ízben ölt is Uráért, igaz?

- Igaz.

- Hajlandó lenne az életét áldozni érte?

- Természetesen

- Hajlandó lenne életét áldozni a gyermekeiért is?

- Igen, hajlandó vagyok.

- Ön kezében tartja a Nagyúr gyermekét. Nevet még nem kapott. Most az a megtiszteltetés éri, hogy egyik nevét ön adhatja neki. A gyermeket ezen a nevén fogja ismerni majd a világ, így hát a Nagyúr fiához méltó nevet válasszon a gyermeknek. – Jugson számított a kérésre, így azonnal tudott válaszolni.

- A gyermeknek a Rikkard nevet választottam. – Bella összehúzta szemöldökét, de nem hagyta abba a beszédet.

-  A Sötét Nagyúr pedig maga is adott egy nevet gyermekének. A név pedig: Alfred.

- Te, Roderick Jugson, most nevet adtál a Sötét Nagyúr fiának. Vedd ezt a tőrt, és véreddel szenteld fel nevét. - Bella a kezébe vette a véres tőrt, és letörölte talárjával. Miután ily módon megtisztította, Jugsonnak nyújtotta át. A halálfaló rögtön tudta, mit kell tennie. Tenyerén mély vágást ejtett, ami rögtön vérezni kezdett. A kisfiú erőtlenül felsírt, amikor a vérét ráfolyatta.

- Te, Roderick Jugson, elfogadod a kezedben tartott Rikkard Alfredet gyámfiadul?

- Elfogadom.

- Te, Roderick Jugson, fogadod-e, hogy védelmezni fogod, amíg csak élsz, segíteni, amikor csak tudod, az ő mindenkori érdekét szolgálva?

- Fogadom.

- Te, Roderick Jugson, fogadod-e, hogy minden esetben előbb rá gondolsz, aztán magadra, véded utolsó csepp véreddel is?

- Fogadom.

- Ezennel én, Bellatrix Lestrange, született Black, megadom neked a fekete mágia szentsége szerint a jogot, hogy keresztapja, gyámja, oktatója és védelmezője légy Rikkardnak minden ártó szándékúval szemben. Védőszellemed itt van már, és ha elfogad, megmenti életedet. Mr. Jugson, merítse a kádba Alfredet! – Ezután ismét belekezdett a latin szavak mormolásába. 

Jugson a felszólítására a kádba merítette a fiúcskát. A víz jéghideg volt, érezte, hogy ujjaiban a vérkeringés lelassul. Tekintete elhomályosult. Az újszülött sírni kezdett, de hangok nem hagyták el a torkát, csak a víz zúdult le a torkán. Algernon a démont figyelte, akinek ajka lassan kegyetlen mosolyra húzódott. Kiáltani akart, leállítani ezt az őrültséget, de a jeges rémület a gyomrában, vagy inkább egy idegen erő nem engedte. Mozdulatlanul figyelte az eseményeket.

2. fejezet: A szülés

2. fejezet

A szülés

Tíz nyomorult óra telt el a folyosóbéli eset óta. Eltelt az éjszaka várakozással, és ismét reggel lett. A halálfalók éjjel nem aludtak semmit. Mikor a szülés megindulásáról tájékoztatta Algernon őket, abbahagyták, amit éppen csináltak, és a tanácsterembe gyűltek. Azokat, akik kint voltak rajtaütéseken, visszahívták, ráérnek gyilkolászni később is. Eleinte lelkesek és izgatottak voltak, de az éjszakai virrasztás nem tett jót a hangulatnak. Három órával később, amikor a didergő Barty megjegyezte, talán átmehetnének a könyvtárba, örömmel fogadták javaslatát. A tanácsterem az őszi időben lehűlt, télen pedig akár jégveremként is használhatták volna. A több mint ezer éves kastély termeit és szobáit nehéz volt fűteni. A legtöbb helyiségben nem volt kandalló sem. A Sötét Nagyúr hatalomra jutásakor és későbbi uralkodásakor nem volt ideje olyan aprósággal foglalkozni, hogy emberei megfagynak-e vagy sem. Ő nem érezte a hideget, és neki ez elég is volt. A halálfalók pedig nem merték ilyen aprósággal zargatni Urukat. Az egyetlen jól fűtött helyiség, aminek az átalakítására Voldemort maga adott parancsot a házimanóknak, a könyvtár volt.

Barty javaslatát követően tehát egyöntetűen ide vonultak be. Mindenki maga dönthette el, hogy a kandallók előterében álló perzsaszőnyegek valamelyikére telepszik-e vagy a tűztől távolabb álló olvasóasztalkák mellé, avagy a pamlagokat, foteleket részesíti előnyben. Algernon leemelt találomra egy vékonyabb kötetet a legközelebbi polcról, és leült vele az egyik kényelmesnek tűnő fotelba. Középtájt kinyitotta a könyvet, és a lapokat bámulva merengeni kezdett. Az elmúlt hetek eseményei villantak gondolataiban. Mindaz a gyűlölet, amit az áruló ellen érzett, aki elárulta a társait, aki miatt a bátyja most az Azkabanban van. Pedig senki nem sejtette Augustusról, hogy halálfaló lehet. Bal karjába nem égette a Nagyúr a Sötét Jegyet. Milyen előrelátó is volt Uruk. A minisztériumban úgy tudták, csak akkor halálfaló valaki, ha a karján ott van a Jegy. Hát tévedtek. A bátyját sokkal erősebb kötelék fűzte a Nagyúrhoz, mint amit a Jegy valaha is jelenthet. Augustus a Megszeghetetlen Esküvel fogadta: hűséges lesz Urához. A következő emlék Rabastan kihallgatása volt, amin minisztériumi varázslóként személyesen is részt vehetett. Azt vallotta, hogy használta az Avada Kedavrát a Potter-gyerek ellen. A figyelmét ez annyira megragadta, hogy heteket töltött a könyvtárban, míg talált egy kötetet, amiben valószínűleg a válasz volt. Bár a szeretetmágia egy roppant bizonytalan ága a mágiának, a rokoni kapcsolattal egyetemben, és támadásra nem is használható, így a haszontalan könyvek polcán talált rá, mégis ez magyarázhatja csak, hogy az Avada Kedavra nem működött a Dursley-házban. Felfedezését, ahogy kutatását nem osztotta meg senkivel, ki is lett volna kíváncsi egy ilyen semmiségre, amikor a túlélésért küzdenek. Mostanra már ő sem járhatott be a minisztériumba, túl nagy volt a lebukás veszélye. Hogy alibijét megőrizze, néha lapozott is.

Most néhány sort önkéntelenül is elolvasott a kis alakú kötetből:

„A házimanók ötszáz éve, hogy a kastélyt lakják, és gondozzák. A szaporulat belterjessége miatt különös mutációkat figyelhettem meg, mikor ideérkeztem. Ilyenek voltak a megerősödött mágikus hatalom és a specializálódás is. A manók legtöbbje vastag bundát viselt a kastélyban állandónak mondható hideg hőmérséklet miatt. Kérdésemre, hogy miért nem hagyták el a kastélyt, egy felháborodott manólánytól kaptam választ: mert Mardekár Malazár úr azt parancsolta, maradjunk itt”.
Algernon rögtön tudta, hogy Mardekár kastélyáról van szó, némi érdeklődést tanúsítva nézte meg hát a címet: A Mardekár kastélybéli körutam, avagy a nagy mágus titkai. Írta Elisabeth d’Artes.

Elmosolyodott a névre. A Sötét Nagyúr gyűjtő szenvedélyéhez tartozott az is, hogy az előtte élt feketemágusok műveit összeszedette embereivel. A műveltség részének tartotta ismerni elődjeinek életszemléletét, munkásságát, tetteit és a legtöbb esetben sajnos bukásukat is. Őszintén hitte, ha eleget tanulmányozza mások bukásait, ki tudja küszöbölni a sajátját. Elisabeth d’Artes különös kedvence volt, legalább ötven műve megtalálható volt a könyvtárban. A könyvtárban, amelyre a Sötét Nagyúr annyira büszke volt. Nem is volt még egy hasonló méretű, fekete mágiával foglalkozó könyveket összegyűjtő könyvtár a világon. Elisabethet máshonnan is ismerhette, hisz a képcsarnokban megtalálható volt egy portréja. Még Dolohov hozta Franciaországból, mikor odaküldték híveket toborozni a Nagyúrnak.

Most társai felé tévedt a tekintete. Csak tízen voltak a teremben, magát is beleszámítva. A többieket elkapták, vagy meghaltak. Külföldön lehettek még a Nagyúrhoz hűséges halálfalók, de ezek nem igyekeztek felvenni a kapcsolatot velük. Egy zavaró gondolat fészkelte be az agyába magát. Mi lesz, ha esetleg mindannyiukat elfogják? Mi lesz akkor a gyerekkel? Ezeket a kérdéseket majd felteszi Bellának. A feszültséget tapintani lehetett, ott volt a levegőben, a fényben, mindenben.

- Egyáltalán meddig tart egy szülés? – kérdezte meg a fiatal Barty. – Tudja valaki? – fordult a többiek felé. Ő volt köztük a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb. Alig töltötte még be tizenkilencedik életévét. A Sötét Nagyúr először bizalmatlanul fogadta a fiú közeledését a halálfalókhoz, hiszen az apja a minisztériumban dolgozott makulátlan előéletű tisztviselőként. Először kémnek hitte, de hamar megbizonyosodott feltevése alaptalanságában. A fiúnak nem volt elég erős akarata ahhoz, hogy kém lehessen, az okklumenciához egyáltalán nem értett. Travers adta meg a választ:


- Amikor az én feleségem szült, öt óráig tartott a vajúdás. Tudod, amíg a nőknek izé… szóval kitágul és… na, érted. – A férfi undorodva hagyta abba a beszámolót, jól láthatóan nem békélt meg a cselekvés folyamatával. Barty továbbra is üres tekintettel nézte, ami mutatta, nem értette meg.


- Drága Barty, téged nem világosított fel az anyád, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza? – elégelte meg Algernon a fiú értetlenségét. Amaz csak motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. – Tudod, ahol bemegy, ott fog kijönni is. – Másodpercek múltan a fiú elvörösödött, és krákogott. Algernon élvezte a helyzetet, így folytatta: - Amíg megfelelő méretűre tágul a szülőcsatorna…


- Hagyd már abba, Merlinre! Hát, nem látod, hogy nem bírják? – vágott közbe Jugson, aki a tűz mellett melegítette a kezeit. Algernon magában mosolygott, miközben elnézte a zöldes arcú fiatalabb halálfalókat. Azokat, akik nevetve kínoznak halálra, és ölnek meg embereket, de egy olyan természetes dolog gondolatával, mint a szülés, nem bírnak megbirkózni.

Visszaült a fotelba, ám ekkor egy ezüstös fényű kísértet lebegett át a falon. Negyven év körüli nő volt, az egyetlen kísértet a kastélyban.

- Üzenetet hoztam Narcissa Malfoytól – susogta közönyös hangon -, a gyerek még nem született meg. Ti nyugodtan foglaljátok el magatokat, egyetek, igyatok, mert a szülés még soká tart. Azt tanácsolja nektek, hogy menjetek át a könyvtárba a tanácsteremből, mielőtt megfagynátok. Üzenet vége. – Algernon ismét felállt a helyéről, és a szellem elé sétált. Az nem nézett rá, hanem érzéketlenül meredt a szoba egyik pontjára, ahol nem volt semmi.

- Algernon Rookwood üzeni Narcissa Malfoynak: Köszönjük figyelmességét, de a termet magunktól is elhagytuk. A könyvtárban tartózkodunk, és most átmegyünk rövid időre az ebédlőbe, hogy reggelizzünk. Utána ismét a könyvtárba térünk vissza. Ha üzenetet akar küldeni veled nekünk…

- Nem – vágott közbe a kísértetnő. Hangjában még mindig nem volt nyoma semmi érzelemnek, de már Algernonra szegezte a szemét.

- Mi nem? – kérdezte megrökönyödve a férfi. – Nem adod át az üzenetet?

- Átadom.

- Akkor mi?

- Nem vagyok a postásotok. Nem vagyok hajlandó több üzenetet átadni. Nem érdekelnek az ügyeitek. És ha akartok valamit, csináljátok ti meg! – Néhány másodpercnyi szünetet tartott. – Akar még valamit üzenni?

- Nem, nincs más üzenni valónk. Ugye? – A többi halálfalóra nézett, és mikor megbizonyosodott arról, hogy senki nem akar üzenni, engedte, hogy a kísértet távozzon.

- Akkor még minimum öt-hat óra. Na, én megyek enni. – Azzal Jugson feltápászkodott a szőnyegről, varázsolt magának egy kabátot, és kiment a folyosóra. A többiek lassan szállingózva követték.

Az ebédlő az épület keleti szárnyában helyezkedett el, a konyha közelében. A tervezést bizonyára egy manóbarát elveket valló végezte, ugyanis az étkező a lakórészektől messze volt, míg a konyhától és a manók lakrészétől csak néhány tízméter választotta el. A belépő halálfalóknak nem kellett sokat várakozniuk a terülj, terülj, asztalkámra. Percek alatt kiszolgálták őket. Mindenkinek megvolt a helye a közös asztal körül, ahol a kezdőknek a legkönnyebben meg lehetett tanulni a rangsort. A Nagyúr ült a főhelyen, mellette, mióta gyermeket várt, Bellatrix Lestrange foglalhatott helyet. Ezután négy-öt szék állt üresen minden étkezéskor. Az üres székektől jobbra Lucius Malfoy, balra pedig Perselus Piton ülhetett. A többi helyet is rangsor szerint kapták, és nagy megtiszteltetés volt, ha valaki eggyel közelebb ülhetett a Nagyúrhoz. Viszont viszályt is tudott Uruk kelteni azzal emberei között, ha valakit felszólított, cseréljen helyet egy másikkal.

Algernon, aki utolsóként hagyta el a könyvtárat, nem a helyére ült az asztal közepe táján, hanem a többiekhez, akik egy helyre telepedtek le. Csak hangosan ki kellett mondania, mit akar enni, és ez azonnal megjelent tányérján. Tojásrántottát rendelt magának, és hozzá kecsketejet. A többiek közül csak Jugson és Sharpfaith ettek, a többiek beszélgettek.


- Ti nem esztek? – kérdezte ártatlanul Algernon.


- Nem, mert voltál olyan kedves, és elvetted az étvágyunkat – jött azonnal a válasz.


- Én, hisz…


- Fogd be! – vágott közbe egyikük. Algernon gúnyosan mosolygott, de nem erőltette tovább a témát.

Az étkezés feszült hangulatban telt el, ahogy a könyvtárban töltött további várakozással múló órák is. Kezdett kiütközni az éjszakai alvás hiánya néhány emberen. Ők voltak azok, akik közölték, ébresszék fel őket, ha megszületett a gyerek, de addig is hagyják békén őket aludni


Algernon két megnyert sakkjátszma után ismét a könyvekhez fordult unalma elűzéséért. Először Elisabeth könyvét akarta kezébe venni, de mivel nem találta, másik könyv után nézett. A sorok közt sétálva nézegette a köteteket. Voltak ősréginek tűnő különös jelekkel borított könyvek, amelyekben már megsárgultak a lapok. Olyanok, amelyek úgy néztek ki, mintha még sose nyitották volna ki őket. Vadonatújak, nagy- és kisméretűek és bársony borítósok. Volt ott minden. Tisztára, mint a Czikornyai és Patzában.

Erről eszébe jutott Mr. Roberts, családjuk régi barátja, aki a bolt tulajdonosa volt. Felrémlett előtte, ahogy alig egy éve ott járt, az összerogyó test, és…


- Okklumens! – Pálcáját homlokának szegezve mondta ki a varázslatot. Sokszor megtörtént már vele, hogy olyan emlékek törtek rá, amin nem akart gondolkodni. A legjobb persze az lenne, ha szerezne egy merengőt, de hát, ez a tárgy ritka luxus. Tudomása szerint a világon mintegy kétszázötven darab létezik összesen belőle. Az apjának is volt egy. Az apja…


- Okklumens!


Rémálmaiban vissza szokott térni a kép, ahogy bátyja apja élettelen teste fölé hajol. Tíz éve volt, és mégis tisztán emlékszik az éjszakára, amikor…

Egy hideg kéz érintette vállát, mire megragadta, rántott egyet rajta, és a könyvespolcnak lökte az illetőt, és azonnal pálcát szegezett a torkának.


- Hé, hé! Nyugi, csak én vagyok! – Jugson döbbenten nézett a másik villámló szemébe.


- Miért rontottál rám? Akár meg is ölhettelek volna! Hülye barom! – Azzal leeresztette a pálcáját.


- Igazán egyedien kérsz bocsánatot – jegyezte meg mosolyogva. – Gyere, a többiek már várnak. Algernon nyugtalanul követte.

A polcok közül kiérve meglátta Narcissát a halálfalók gyűrűjében. Mosolyogva válaszolgatott a feltett kérdésekre. Mikor Algernon és Jugson a közelükbe ért, hirtelen elhallgattak. Narcissa szólalt meg először:


- Algernon, Bella hívat, és, Jugson, téged is. Nem tudom, hogy mit akar, de azt kéri, siessetek. A gyerekek megszülettek.


- Gyerekek?


- Igen, egy ikerpár. Egy fiú és egy lány. Ezért voltak a komplikációk is. Mi csak egy gyerekkkel számoltunk. – Ezeket a szavakat már kifelé menet mondta. – A gyermekek egészségesek, de alulfejlettek. Fokozott gondoskodásra van szükségük.


- Így hát nem fogjuk megölni a gyógyítókat, hisz szükségünk van rájuk. - Itt még a Nagyúrral folytatott tárgyalásra utalt, amikor is megegyeztek, a szülés után megölik a gyógyítókat. Nem szivároghat ki semmi hír. Titokban kell felnevelni a gyereket, vagyis gyerekeket.


- Még nem. De amint már nincs szükség rájuk… De most ne beszéljünk erről. A születés az élet ünnepe, nem a halálé. Gondoljunk vidám dolgokra. – Mindezt olyan hangsúllyal ejtette ki a száján, hogy Algernonnak mosolyognia kellett rajta. Sietősre fogták lépteiket, bár nem annyira, mint nem is olyan rég, amikor gyógyítókért kiáltozva rohant végig ugyanezen a folyosón.

Alig tíz perc múlva elérték a szülőszobát, ahova nagy lendülettel fordult volna be a férfi, ha Cissy nem fogja meg a karját.


- Ne oda, nem ott vannak.


Még félpercnyi utat tettek meg, amikor elérték a megfelelő ajtót. Belépve tisztaság fogadta és valami furcsa szag, ami leginkább a mugli kórházakat jellemezte. Bár nem mintha olyan gyakran járt volna kórházakban. Egyszer járt csupán ott, amikor valami távoli mugli rokonukat látogatták meg. Ha bárki említette őt, letagadta, nem is létezik. Rookwood miután megölte, eltűntette a környezetének emlékeiből, elégedettnek mondta magát. Jugson idegenkedve fogadta a szagot, ő tökéletesen aranyvérű volt, valószínűleg még sosem érzett hasonlót.


Bella egy bólintással fogadta a belépő férfiakat. Egy mungós ágyon feküdt. Kimerültnek tűnt, arca pedig beesettnek. Egyik karjában fekete pamuttakaróba tekert kisbabát tartott. A gyerek halkan nyivákolt, erőtlen magas hangon, amilyet csak a kisbabák tudnak kiadni, ha nem érzik jól magukat.


A másik újszülött körül a gyógyítók serénykedtek. Bella előtt az asztalon papírcsomók hevertek természetellenesen rendezetten. Különös, szálkás betűkkel íródtak a sorok, számára ismeretlen nyelven. Az asztalon három gyertya égett, a két szélső vörös, a középső pedig fekete volt. Egyéb tárgyak is voltak az asztalon: két míves kivitelű serleg, bájitalos fiolák, egy görbe pengéjű ataméh és egy kistálka, amelyben szürke port tartottak. Látható volt még egy ezüstkád és egy kristálykancsó is tele vízzel. Az asztal fölött fél méterrel pulicerpenna várakozott, készen arra, hogy minden elhangzott szót hűen rögzítsen.


- Úrnő, hivattál. – Algernon hivatalos hangon kezdte, ha zavarban volt, mindig így járt el. Bella lenézett a kezében tartott csecsemőre, és átnyújtotta a férfinak. Annak döbbenete csak egyre nőtt.


- Nekem? De miért? – Eléggé szerencsétlenül fogta meg a gyereket, nem sok választotta el attól, hogy kiejtse a kezéből. A baba könnyű volt, törékeny és nagyon apró. Nem volt benne biztos, hogy normális-e, hogy ennyire kicsi. Más különlegesség is volt az újszülöttön. Apjához hasonlóan vörös szemei voltak. Hunyorogva nézett föl a férfira, aki a kezében tartotta.


- Hogyan kell fogni? – Az egyik gyógyító felkapta a fejét, és hozzá sietett. Megigazította a kezében a kicsit, majd a kismamához fordult.


- A kisfiút is hozzam?


- Igen. – A fiatal nő odavitte nekik a gyereket. – Most menjen ki, és küldje ki a többi gyógyítót is. Narcissa, te is menj velük. – Megvárta, amíg szavai nyomán az említettek elhagyták a szobát. Bella nyugodt hangon kezdett ismét beszélni.


- Algernon, kérem, válaszoljon minden feltett kérdésre, és ne furcsálljon semmit. A Nagyúr parancsa ez. Ön, Jugson, csendben várakozzon, míg magára kerül a sor. Megértette, mit szeretnék? – A férfi zavara nem tűnt el, csak fokozódott. Viszont ha a Nagyúr parancsa, akkor félre fogja tenni zavarát. Bella Jugson felé fordította a tekintetét, aki némán bólintott.

Algernon is válaszolt:


- Igen, megértettem.