2. fejezet: A szülés

2. fejezet

A szülés

Tíz nyomorult óra telt el a folyosóbéli eset óta. Eltelt az éjszaka várakozással, és ismét reggel lett. A halálfalók éjjel nem aludtak semmit. Mikor a szülés megindulásáról tájékoztatta Algernon őket, abbahagyták, amit éppen csináltak, és a tanácsterembe gyűltek. Azokat, akik kint voltak rajtaütéseken, visszahívták, ráérnek gyilkolászni később is. Eleinte lelkesek és izgatottak voltak, de az éjszakai virrasztás nem tett jót a hangulatnak. Három órával később, amikor a didergő Barty megjegyezte, talán átmehetnének a könyvtárba, örömmel fogadták javaslatát. A tanácsterem az őszi időben lehűlt, télen pedig akár jégveremként is használhatták volna. A több mint ezer éves kastély termeit és szobáit nehéz volt fűteni. A legtöbb helyiségben nem volt kandalló sem. A Sötét Nagyúr hatalomra jutásakor és későbbi uralkodásakor nem volt ideje olyan aprósággal foglalkozni, hogy emberei megfagynak-e vagy sem. Ő nem érezte a hideget, és neki ez elég is volt. A halálfalók pedig nem merték ilyen aprósággal zargatni Urukat. Az egyetlen jól fűtött helyiség, aminek az átalakítására Voldemort maga adott parancsot a házimanóknak, a könyvtár volt.

Barty javaslatát követően tehát egyöntetűen ide vonultak be. Mindenki maga dönthette el, hogy a kandallók előterében álló perzsaszőnyegek valamelyikére telepszik-e vagy a tűztől távolabb álló olvasóasztalkák mellé, avagy a pamlagokat, foteleket részesíti előnyben. Algernon leemelt találomra egy vékonyabb kötetet a legközelebbi polcról, és leült vele az egyik kényelmesnek tűnő fotelba. Középtájt kinyitotta a könyvet, és a lapokat bámulva merengeni kezdett. Az elmúlt hetek eseményei villantak gondolataiban. Mindaz a gyűlölet, amit az áruló ellen érzett, aki elárulta a társait, aki miatt a bátyja most az Azkabanban van. Pedig senki nem sejtette Augustusról, hogy halálfaló lehet. Bal karjába nem égette a Nagyúr a Sötét Jegyet. Milyen előrelátó is volt Uruk. A minisztériumban úgy tudták, csak akkor halálfaló valaki, ha a karján ott van a Jegy. Hát tévedtek. A bátyját sokkal erősebb kötelék fűzte a Nagyúrhoz, mint amit a Jegy valaha is jelenthet. Augustus a Megszeghetetlen Esküvel fogadta: hűséges lesz Urához. A következő emlék Rabastan kihallgatása volt, amin minisztériumi varázslóként személyesen is részt vehetett. Azt vallotta, hogy használta az Avada Kedavrát a Potter-gyerek ellen. A figyelmét ez annyira megragadta, hogy heteket töltött a könyvtárban, míg talált egy kötetet, amiben valószínűleg a válasz volt. Bár a szeretetmágia egy roppant bizonytalan ága a mágiának, a rokoni kapcsolattal egyetemben, és támadásra nem is használható, így a haszontalan könyvek polcán talált rá, mégis ez magyarázhatja csak, hogy az Avada Kedavra nem működött a Dursley-házban. Felfedezését, ahogy kutatását nem osztotta meg senkivel, ki is lett volna kíváncsi egy ilyen semmiségre, amikor a túlélésért küzdenek. Mostanra már ő sem járhatott be a minisztériumba, túl nagy volt a lebukás veszélye. Hogy alibijét megőrizze, néha lapozott is.

Most néhány sort önkéntelenül is elolvasott a kis alakú kötetből:

„A házimanók ötszáz éve, hogy a kastélyt lakják, és gondozzák. A szaporulat belterjessége miatt különös mutációkat figyelhettem meg, mikor ideérkeztem. Ilyenek voltak a megerősödött mágikus hatalom és a specializálódás is. A manók legtöbbje vastag bundát viselt a kastélyban állandónak mondható hideg hőmérséklet miatt. Kérdésemre, hogy miért nem hagyták el a kastélyt, egy felháborodott manólánytól kaptam választ: mert Mardekár Malazár úr azt parancsolta, maradjunk itt”.
Algernon rögtön tudta, hogy Mardekár kastélyáról van szó, némi érdeklődést tanúsítva nézte meg hát a címet: A Mardekár kastélybéli körutam, avagy a nagy mágus titkai. Írta Elisabeth d’Artes.

Elmosolyodott a névre. A Sötét Nagyúr gyűjtő szenvedélyéhez tartozott az is, hogy az előtte élt feketemágusok műveit összeszedette embereivel. A műveltség részének tartotta ismerni elődjeinek életszemléletét, munkásságát, tetteit és a legtöbb esetben sajnos bukásukat is. Őszintén hitte, ha eleget tanulmányozza mások bukásait, ki tudja küszöbölni a sajátját. Elisabeth d’Artes különös kedvence volt, legalább ötven műve megtalálható volt a könyvtárban. A könyvtárban, amelyre a Sötét Nagyúr annyira büszke volt. Nem is volt még egy hasonló méretű, fekete mágiával foglalkozó könyveket összegyűjtő könyvtár a világon. Elisabethet máshonnan is ismerhette, hisz a képcsarnokban megtalálható volt egy portréja. Még Dolohov hozta Franciaországból, mikor odaküldték híveket toborozni a Nagyúrnak.

Most társai felé tévedt a tekintete. Csak tízen voltak a teremben, magát is beleszámítva. A többieket elkapták, vagy meghaltak. Külföldön lehettek még a Nagyúrhoz hűséges halálfalók, de ezek nem igyekeztek felvenni a kapcsolatot velük. Egy zavaró gondolat fészkelte be az agyába magát. Mi lesz, ha esetleg mindannyiukat elfogják? Mi lesz akkor a gyerekkel? Ezeket a kérdéseket majd felteszi Bellának. A feszültséget tapintani lehetett, ott volt a levegőben, a fényben, mindenben.

- Egyáltalán meddig tart egy szülés? – kérdezte meg a fiatal Barty. – Tudja valaki? – fordult a többiek felé. Ő volt köztük a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb. Alig töltötte még be tizenkilencedik életévét. A Sötét Nagyúr először bizalmatlanul fogadta a fiú közeledését a halálfalókhoz, hiszen az apja a minisztériumban dolgozott makulátlan előéletű tisztviselőként. Először kémnek hitte, de hamar megbizonyosodott feltevése alaptalanságában. A fiúnak nem volt elég erős akarata ahhoz, hogy kém lehessen, az okklumenciához egyáltalán nem értett. Travers adta meg a választ:


- Amikor az én feleségem szült, öt óráig tartott a vajúdás. Tudod, amíg a nőknek izé… szóval kitágul és… na, érted. – A férfi undorodva hagyta abba a beszámolót, jól láthatóan nem békélt meg a cselekvés folyamatával. Barty továbbra is üres tekintettel nézte, ami mutatta, nem értette meg.


- Drága Barty, téged nem világosított fel az anyád, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza? – elégelte meg Algernon a fiú értetlenségét. Amaz csak motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. – Tudod, ahol bemegy, ott fog kijönni is. – Másodpercek múltan a fiú elvörösödött, és krákogott. Algernon élvezte a helyzetet, így folytatta: - Amíg megfelelő méretűre tágul a szülőcsatorna…


- Hagyd már abba, Merlinre! Hát, nem látod, hogy nem bírják? – vágott közbe Jugson, aki a tűz mellett melegítette a kezeit. Algernon magában mosolygott, miközben elnézte a zöldes arcú fiatalabb halálfalókat. Azokat, akik nevetve kínoznak halálra, és ölnek meg embereket, de egy olyan természetes dolog gondolatával, mint a szülés, nem bírnak megbirkózni.

Visszaült a fotelba, ám ekkor egy ezüstös fényű kísértet lebegett át a falon. Negyven év körüli nő volt, az egyetlen kísértet a kastélyban.

- Üzenetet hoztam Narcissa Malfoytól – susogta közönyös hangon -, a gyerek még nem született meg. Ti nyugodtan foglaljátok el magatokat, egyetek, igyatok, mert a szülés még soká tart. Azt tanácsolja nektek, hogy menjetek át a könyvtárba a tanácsteremből, mielőtt megfagynátok. Üzenet vége. – Algernon ismét felállt a helyéről, és a szellem elé sétált. Az nem nézett rá, hanem érzéketlenül meredt a szoba egyik pontjára, ahol nem volt semmi.

- Algernon Rookwood üzeni Narcissa Malfoynak: Köszönjük figyelmességét, de a termet magunktól is elhagytuk. A könyvtárban tartózkodunk, és most átmegyünk rövid időre az ebédlőbe, hogy reggelizzünk. Utána ismét a könyvtárba térünk vissza. Ha üzenetet akar küldeni veled nekünk…

- Nem – vágott közbe a kísértetnő. Hangjában még mindig nem volt nyoma semmi érzelemnek, de már Algernonra szegezte a szemét.

- Mi nem? – kérdezte megrökönyödve a férfi. – Nem adod át az üzenetet?

- Átadom.

- Akkor mi?

- Nem vagyok a postásotok. Nem vagyok hajlandó több üzenetet átadni. Nem érdekelnek az ügyeitek. És ha akartok valamit, csináljátok ti meg! – Néhány másodpercnyi szünetet tartott. – Akar még valamit üzenni?

- Nem, nincs más üzenni valónk. Ugye? – A többi halálfalóra nézett, és mikor megbizonyosodott arról, hogy senki nem akar üzenni, engedte, hogy a kísértet távozzon.

- Akkor még minimum öt-hat óra. Na, én megyek enni. – Azzal Jugson feltápászkodott a szőnyegről, varázsolt magának egy kabátot, és kiment a folyosóra. A többiek lassan szállingózva követték.

Az ebédlő az épület keleti szárnyában helyezkedett el, a konyha közelében. A tervezést bizonyára egy manóbarát elveket valló végezte, ugyanis az étkező a lakórészektől messze volt, míg a konyhától és a manók lakrészétől csak néhány tízméter választotta el. A belépő halálfalóknak nem kellett sokat várakozniuk a terülj, terülj, asztalkámra. Percek alatt kiszolgálták őket. Mindenkinek megvolt a helye a közös asztal körül, ahol a kezdőknek a legkönnyebben meg lehetett tanulni a rangsort. A Nagyúr ült a főhelyen, mellette, mióta gyermeket várt, Bellatrix Lestrange foglalhatott helyet. Ezután négy-öt szék állt üresen minden étkezéskor. Az üres székektől jobbra Lucius Malfoy, balra pedig Perselus Piton ülhetett. A többi helyet is rangsor szerint kapták, és nagy megtiszteltetés volt, ha valaki eggyel közelebb ülhetett a Nagyúrhoz. Viszont viszályt is tudott Uruk kelteni azzal emberei között, ha valakit felszólított, cseréljen helyet egy másikkal.

Algernon, aki utolsóként hagyta el a könyvtárat, nem a helyére ült az asztal közepe táján, hanem a többiekhez, akik egy helyre telepedtek le. Csak hangosan ki kellett mondania, mit akar enni, és ez azonnal megjelent tányérján. Tojásrántottát rendelt magának, és hozzá kecsketejet. A többiek közül csak Jugson és Sharpfaith ettek, a többiek beszélgettek.


- Ti nem esztek? – kérdezte ártatlanul Algernon.


- Nem, mert voltál olyan kedves, és elvetted az étvágyunkat – jött azonnal a válasz.


- Én, hisz…


- Fogd be! – vágott közbe egyikük. Algernon gúnyosan mosolygott, de nem erőltette tovább a témát.

Az étkezés feszült hangulatban telt el, ahogy a könyvtárban töltött további várakozással múló órák is. Kezdett kiütközni az éjszakai alvás hiánya néhány emberen. Ők voltak azok, akik közölték, ébresszék fel őket, ha megszületett a gyerek, de addig is hagyják békén őket aludni


Algernon két megnyert sakkjátszma után ismét a könyvekhez fordult unalma elűzéséért. Először Elisabeth könyvét akarta kezébe venni, de mivel nem találta, másik könyv után nézett. A sorok közt sétálva nézegette a köteteket. Voltak ősréginek tűnő különös jelekkel borított könyvek, amelyekben már megsárgultak a lapok. Olyanok, amelyek úgy néztek ki, mintha még sose nyitották volna ki őket. Vadonatújak, nagy- és kisméretűek és bársony borítósok. Volt ott minden. Tisztára, mint a Czikornyai és Patzában.

Erről eszébe jutott Mr. Roberts, családjuk régi barátja, aki a bolt tulajdonosa volt. Felrémlett előtte, ahogy alig egy éve ott járt, az összerogyó test, és…


- Okklumens! – Pálcáját homlokának szegezve mondta ki a varázslatot. Sokszor megtörtént már vele, hogy olyan emlékek törtek rá, amin nem akart gondolkodni. A legjobb persze az lenne, ha szerezne egy merengőt, de hát, ez a tárgy ritka luxus. Tudomása szerint a világon mintegy kétszázötven darab létezik összesen belőle. Az apjának is volt egy. Az apja…


- Okklumens!


Rémálmaiban vissza szokott térni a kép, ahogy bátyja apja élettelen teste fölé hajol. Tíz éve volt, és mégis tisztán emlékszik az éjszakára, amikor…

Egy hideg kéz érintette vállát, mire megragadta, rántott egyet rajta, és a könyvespolcnak lökte az illetőt, és azonnal pálcát szegezett a torkának.


- Hé, hé! Nyugi, csak én vagyok! – Jugson döbbenten nézett a másik villámló szemébe.


- Miért rontottál rám? Akár meg is ölhettelek volna! Hülye barom! – Azzal leeresztette a pálcáját.


- Igazán egyedien kérsz bocsánatot – jegyezte meg mosolyogva. – Gyere, a többiek már várnak. Algernon nyugtalanul követte.

A polcok közül kiérve meglátta Narcissát a halálfalók gyűrűjében. Mosolyogva válaszolgatott a feltett kérdésekre. Mikor Algernon és Jugson a közelükbe ért, hirtelen elhallgattak. Narcissa szólalt meg először:


- Algernon, Bella hívat, és, Jugson, téged is. Nem tudom, hogy mit akar, de azt kéri, siessetek. A gyerekek megszülettek.


- Gyerekek?


- Igen, egy ikerpár. Egy fiú és egy lány. Ezért voltak a komplikációk is. Mi csak egy gyerekkkel számoltunk. – Ezeket a szavakat már kifelé menet mondta. – A gyermekek egészségesek, de alulfejlettek. Fokozott gondoskodásra van szükségük.


- Így hát nem fogjuk megölni a gyógyítókat, hisz szükségünk van rájuk. - Itt még a Nagyúrral folytatott tárgyalásra utalt, amikor is megegyeztek, a szülés után megölik a gyógyítókat. Nem szivároghat ki semmi hír. Titokban kell felnevelni a gyereket, vagyis gyerekeket.


- Még nem. De amint már nincs szükség rájuk… De most ne beszéljünk erről. A születés az élet ünnepe, nem a halálé. Gondoljunk vidám dolgokra. – Mindezt olyan hangsúllyal ejtette ki a száján, hogy Algernonnak mosolyognia kellett rajta. Sietősre fogták lépteiket, bár nem annyira, mint nem is olyan rég, amikor gyógyítókért kiáltozva rohant végig ugyanezen a folyosón.

Alig tíz perc múlva elérték a szülőszobát, ahova nagy lendülettel fordult volna be a férfi, ha Cissy nem fogja meg a karját.


- Ne oda, nem ott vannak.


Még félpercnyi utat tettek meg, amikor elérték a megfelelő ajtót. Belépve tisztaság fogadta és valami furcsa szag, ami leginkább a mugli kórházakat jellemezte. Bár nem mintha olyan gyakran járt volna kórházakban. Egyszer járt csupán ott, amikor valami távoli mugli rokonukat látogatták meg. Ha bárki említette őt, letagadta, nem is létezik. Rookwood miután megölte, eltűntette a környezetének emlékeiből, elégedettnek mondta magát. Jugson idegenkedve fogadta a szagot, ő tökéletesen aranyvérű volt, valószínűleg még sosem érzett hasonlót.


Bella egy bólintással fogadta a belépő férfiakat. Egy mungós ágyon feküdt. Kimerültnek tűnt, arca pedig beesettnek. Egyik karjában fekete pamuttakaróba tekert kisbabát tartott. A gyerek halkan nyivákolt, erőtlen magas hangon, amilyet csak a kisbabák tudnak kiadni, ha nem érzik jól magukat.


A másik újszülött körül a gyógyítók serénykedtek. Bella előtt az asztalon papírcsomók hevertek természetellenesen rendezetten. Különös, szálkás betűkkel íródtak a sorok, számára ismeretlen nyelven. Az asztalon három gyertya égett, a két szélső vörös, a középső pedig fekete volt. Egyéb tárgyak is voltak az asztalon: két míves kivitelű serleg, bájitalos fiolák, egy görbe pengéjű ataméh és egy kistálka, amelyben szürke port tartottak. Látható volt még egy ezüstkád és egy kristálykancsó is tele vízzel. Az asztal fölött fél méterrel pulicerpenna várakozott, készen arra, hogy minden elhangzott szót hűen rögzítsen.


- Úrnő, hivattál. – Algernon hivatalos hangon kezdte, ha zavarban volt, mindig így járt el. Bella lenézett a kezében tartott csecsemőre, és átnyújtotta a férfinak. Annak döbbenete csak egyre nőtt.


- Nekem? De miért? – Eléggé szerencsétlenül fogta meg a gyereket, nem sok választotta el attól, hogy kiejtse a kezéből. A baba könnyű volt, törékeny és nagyon apró. Nem volt benne biztos, hogy normális-e, hogy ennyire kicsi. Más különlegesség is volt az újszülöttön. Apjához hasonlóan vörös szemei voltak. Hunyorogva nézett föl a férfira, aki a kezében tartotta.


- Hogyan kell fogni? – Az egyik gyógyító felkapta a fejét, és hozzá sietett. Megigazította a kezében a kicsit, majd a kismamához fordult.


- A kisfiút is hozzam?


- Igen. – A fiatal nő odavitte nekik a gyereket. – Most menjen ki, és küldje ki a többi gyógyítót is. Narcissa, te is menj velük. – Megvárta, amíg szavai nyomán az említettek elhagyták a szobát. Bella nyugodt hangon kezdett ismét beszélni.


- Algernon, kérem, válaszoljon minden feltett kérdésre, és ne furcsálljon semmit. A Nagyúr parancsa ez. Ön, Jugson, csendben várakozzon, míg magára kerül a sor. Megértette, mit szeretnék? – A férfi zavara nem tűnt el, csak fokozódott. Viszont ha a Nagyúr parancsa, akkor félre fogja tenni zavarát. Bella Jugson felé fordította a tekintetét, aki némán bólintott.

Algernon is válaszolt:


- Igen, megértettem.