1. fejezet
Voldemort bukását követően
- Avada Kedavra!
Rosier felállt a megkínzott alak mellől. A kviblitől megtudott mindent, amit csak a Sötét Nagyúr eltűnéséről lehetett. A romok bizonyították a férfi szavait. A gyereket a Főnix Rendjének emberei biztonságba helyezték a rokonainál, így nem tudta megölni. Igazán kárpótolhatta magát ezzel a kis gyilkossággal, ha már a feladatát nem tudta teljesíteni. Tudja meg mindenki, a halálfalók nem tűntek el! A varázslótársadalom és a minisztérium ünnepel a legkisebb szállongó hírre. Szánalmasak.
A rokoni kapcsolat! Jellemző a világos oldalra, hogy ilyen bizonytalan mágiára bízzák a kis vakarcs életét. Jelenteni fogja Mrs. Lestrange-nek, és még az is lehet, hogy meg tudják ölni a kölyköt. Néhány utcányit még meg kellett tennie Godric’s Hollowban, hogy hoppanálhasson, mert a hatóságok védett területté nyilvánították. A szürke utcák kihaltak voltak, így nem tartott tőle, hogy meglátják. Egyébként érdekes látványt nyújthatott volna véres talárjában.
Voldemort eltűnése óta alig néhány nap telt el, hívei körében mégis pártok kezdtek kialakulni. A félelem a Nagyúrtól múló félben volt. Az erősek maguknak akarták a hatalmat. Vezető szerepet ragadott magához Lucius Malfoy, aki azt vallotta, a Nagyúr elbukott, és neki látott tisztára mosni a nevét, arany galleonjai segítségével.
Követőinek tetszett az elv, és mindent megtettek azért, hogy elhatárolódjanak, sőt hogy akadályozzák a Sötét Nagyúr felkutatására való kísérleteket. Elzárkóztak kastélyaikban, az addig fényes estélyeknek helyet adó báltermeket lezárták, az addig Lucullusi lakomák csendes családi körben eltöltött étkezéseknek adták át helyüket. Míg a világ megkönnyebbülten ünnepelt, az ő jelszavuk ez volt: kivárni és felejteni!
Azonban volt egy másik társaság is. A Mrs. Lestrange vezette csapat Uruk felkutatásán munkálkodott. Fanatikus módon kutattak minden nyom után. Bellatrix Mardekár kastélyának tanácstermébe helyezte a székhelyet. A hatalmas ébenfa asztalt, ami ellőtte ötvennél is több halálfalónak biztosított helyet a belső körben, most alig húsz hűségesnek mondott halálfaló ült körbe. Komor hangulatú tanácskozás folyt, az asztalon különböző nyelveken írt pergamenek hevertek, amik fölé idegesen hajolt egy szőke fiatal fiú. Most megszólalt, szavait a teremben nyugtalanul járkáló nőnek szánva:
- Már el kellett volna kezdődnie! – Itt szünetet tartott, de a nő nem reagált a mondottakra, így fojtatta. - A Nagyúr nem halhatott meg, csak… csak eltűnt. Ha megkeressük őt, és újra hatalomra segítjük, királyi jutalomban lesz részünk. Mi, akik hűségesek vagyunk hozzá, és nem hátráltunk meg az első akadálynál – helyeslő bólogatást váltottak ki az elhangzottak a többiekből, mindenki értette a célzást, amelyet a Malfoy-félékre tett.
Most egy újabb fekete taláros érkezett körükbe. Talárján még vérfoltok jelezték: küldetését végezte. Meghajolt az asszony előtt, aki a Nagyúr gyermekét hordta a szíve alatt. Az asszony előtt, akinek fekete haja derekát verdeste, és sápadt arcában ijesztő fénnyel égett tekintete. A várandósság idegen volt karcsú alkatától, sejteni lehetett: soványságát hamarosan visszanyeri majd, miután kihordta gyermekét. Hét hónapos terhes volt. A nő a férfi felé fordult.
- Milyen hírekkel tudsz szolgálni, Rosier? Megölted azt a kölyköt?
- Csak megerősíteni tudom azokat a híreket, amiket eddig is kaptunk. A Nagyúr négy napja a délutáni órákban Potterékhez indult, akiknek a hollétét Féregfarktól tudta meg. Először a családfőt ölte meg, aztán a sárvérű feleségét a gyerekszobában, és végül a gyermekhez fordult. De a gyerekkel valami probléma akadt. A ház romokban, a minisztérium gázrobbanásnak titulálja az esetet. Az amneziátorok alapos munkát végeztek, mégis sikerült találnom egy kvibli férfit, aki szemtanúja volt az esetnek. Kiszedtem belőle minden információt, és megöltem. A kölyköt ünneplik. Azt mondják, még az Urunknál is nagyobb hatalma van.
- Elég! – vágott közbe Bellatrix, és feldúltan indult el Rosier felé, előtte néhány méterrel állt meg, villogó fekete szemeit a férfiéba mélyesztve.
- Azt hiszed, hogy egy taknyos kölyöknek nagyobb ereje lehet, mint a világ valaha élt legnagyobb mágusának? Egy sárvérű fattyának, egy ilyen KIS NYOMORULTNAK?!
- Nem, én sose feltételeztem, hogy az ereje nagyobb lehet. Én csak azt ismétlem, amit hallottam, amiről mások… mások beszélnek. – A férfi hangja remegett.
- Megölted a gyereket?
- Nem, Úrnőm, a fiút rokonaihoz küldték, egyszerű muglik. de… de szerintem meg tudjuk ölni a kis fattyút.
- Igen? Tehát úgy gondolod. – Hangja hirtelen halkult el, fenyegető csendet hagyva maga után. Egy perc telt el így. Eközben az asztalhoz sétált, és egy fekete hajú férfi széktámlája mögött állt meg.
- Kedves sógorom, Rabastan, amennyiben lehetséges, öld meg azt a fiút, ha már a mi drága Evanunk nem volt rá képes. Használd fel ravaszságodat, készítsd elő a terepet, ahogy akarod, de ne hibázz! Ami kell, azt vedd el. Most menj! – Figyelmét ismét a remegő Rosierre irányította. – Azt hiszed talán, hogy nem vagyok annyira kegyetlen, mint Urunk volt? Hát, tévedsz.
- Silencio! Crucio!
***
Rabastan felállt az asztal mellől, meghajolt Bella felé, és átlépett a némán vonagló társán. Nem hagyta el azonnal az ódon kastélyt, hanem a bájital raktárba ment. Itt mindig megtalálhatóak voltak az olyan feltétlenül szükséges bájitalok, mint a gyógyító italok, rengeteg gyakrabban használt méreg és bűbáj ellenmérge, de még a kevésbé gyakran használatosokra is lelhetett valamit az, aki keresett. Persze neki most nem gyógyító bűbájra lesz szüksége. A Százfűlé főzet polcához ment, és jó egy hónapnyi adagot belerakott az alig egy perce szerzett szürke bőröndjébe.
A kastélyból kiérve még két percig lépdelt a sötét erdősáv felé, akkor állt csak meg, amikor érezte, a védővarázslatokból szervezett pajzson kívülre ért. Itt végre hoppanálhatott, és élt is ezzel a lehetőséggel.
Nem ment egyenesen a Privet Drive-ra, az botorság lett volna. London külvárosában, egy koszos kis motelben szállt meg. Igaz, az ő igényeinek messze alacsony volt a színvonal, de Albert Smith-nek, a Bristoli Árvaház kihelyezett képviselőjének pénztárcájának csak erre futotta. A terve már készen volt, már csak meg kellett valósítani. Biztos volt benne, hogy a rend emberei utána fognak nézni. Ezen a napon azonban már rásötétedett, holnap fog feladata elvégzéséhez kezdeni. Amennyire tudta, kényelmessé tette a szegényesen berendezett szobát, persze varázslat nélkül. Vannak műszerek, amelyek kimutathatják az elvégzett varázslatok nyomait, és ebben a koszos muglitanyán értelmes varázsló vagy boszorkány nem szállna meg. Tehát gyanús lenne, ha mágia nyomaira bukkannának.
Undorodva telepedett az ágynak titulált rozoga tákolmányra, és próbált nem gondolni annak előző tulajdonosaira. Másnap mugli ruhát vett magának, és elintézte a szükséges mugli papírokat is, mint amilyen a személyi, jogosítvány és az útlevél. Már régebben szerzett hajszálakat egy német mugli férfitól. Most az ő alakját vette fel. Az ezt követő időben, alibijét biztosítva emlékeket ültetett el magáról a kiszemelt muglik elméjébe. Kezdve az édes szüleinek kinevezett idős házaspártól a volt barátnőkig. Azt azonban megfogadta, amint végez a Potter-fiúval, ugyanezt a kedves szüleivel is megteszi. Az idegeire ment a két aggastyán, és már két nap után megbánta, hogy őket választotta szüleinek. Ezért még megfizet az öccse, Rodolphus, aki figyelmébe ajánlotta neki Robert és Mary Smith-t.
Majdnem két hete volt a motelben, mire ezzel végzett. Ennyi időt elegendőnek érzett Albert életére szánni, és a Privet Drive-ra indult. Kezében levelet szorongatott, amiben a szomszédok jelentették: a Dursley-házaspárnál egy helyett már két gyereket láttak. A másik valószínűleg árva, így a gyámhatóság vagy az Államilag Gondozott Gyermekek Jogaival foglalkozó szervezetek egyikére tartozik.
Így hát, egy meleg augusztus végi délutánon egy köpcös, homlokán már erőteljesen kopaszodó, negyvenes éveinek végén járó férfi csengetett a 4-es számú ház ajtaján. Az ajtót egy magas, vékony nő nyitotta ki. Otthoni ruhát és kötényt viselt, amin zöld foltok bizonyították, nemrég kisgyermeket próbált etetni.
- Mrs. Dursley, ha nem tévedek – kérdőn nézett a nőre. - A Bristoli Árvaház kihelyezett ügyintézője vagyok, Mr. Smith. Nemrég bejelentést kaptunk, önök egy csecsemőt találtak otthonuk ajtajában. – Az eddigi bamba kifejezés eltűnt a nő arcáról, szemöldökét összehúzta, és úgy nézte a férfit.
- Láthatnám a papírjait?
- Ó, természetesen. Itt vannak a zsebemben, mindjárt… Tessék, nézze meg! – És az igazolványát átnyújtotta, névjegykártyájával együtt. – Ön igazán előrelátó, asszonyom.
- Ahogy mondja. Ezekben az időkben, amikor annyi őrült mászkál az utcán. – Visszaadta a papírokat. – Kérem, fáradjon beljebb.
Az előszobában a falakat tapéta borította, aminek az egyhangúságát fényképek szakították meg. A legtöbb a házaspárt ábrázolta, nyaralások közben, az esküvőjükön vagy épp egy különösen ronda csecsemővel a kezükben. Volt kép, ami a csöppet sem csöpp csöppséget mutatta, amint négykézláb mászik, ordít, vagy épp az első születésnapi tortájába tenyerel.
- Kérem, erre fáradjon. A férjem nemsokára hazajön, de a biztonság kedvéért felhívom. Tessék csak leülni. Mindjárt jövök. Utána megbeszéljük együtt a részleteket. Esetleg egy kávét vagy teát, miközben várakozik?
- Köszönöm, egy kávét kérnék, ha nem vagyok a terhére.
- Ó, nem. Azonnal hozom, csak előbb a telefont intézem el. – Azzal a férfit magára hagyta a pamlagon ülve, ő maga pedig átment az étkezőbe, ahol a telefont tartották.
Rabastan némán mérte végig a berendezést. Könnyebben ment a bejutás, mint gondolta. Ugyan látott két tehetségtelen, magát kevés sikerrel muglinak álcázni próbáló aurort és két rendtagot is, de ezekkel meg tudnának birkózni. Körülnézve, meglepve tapasztalta a rendkívüli tisztaságot, amit nem feltételezett volna a mugliktól. A Potter-gyereket azonban nem látta, valószínűleg az emeleten lehet a gyerekszoba. Hirtelen éktelen bömbölésre lett figyelmes az egyik ajtó mögül, mire Mrs. Dursley átrobogott a nappalin, a gyerek sírás forrása felé. Egy fél perc múlva karján egy kövér gyerekkel tért vissza. A gyerek magát zöld péppel beborítva püfölte anyját, ahol csak érte.
- Elnézést, uram, de most át kell öltöztetnem az én Dudlusomat. A férjem fél óra múlva hazaérkezik. Tudja, a férjem egy fúrógyárban tölt be igazgatói posztot.
- Bizonyára érdekes munka lehet. De nem tartom fel, öltöztesse csak át ezt a tündéri kisfiút. Bár ha meg lehetne oldani, és megmutatná a gyereket, akiről szó lesz…
- Ó, igen. Idehozom, egy pillanat. – És karján a gyerekekkel a lépcső felé indult.
Kinyitotta a gardrób ajtaját, és egy mózeskosarat emelt ki onnan, melyben egy kisfiú aludt. A kosarat a férfi elé egy kis üvegasztalra helyezte, és utána felment a lépcsőn.
Rabastan megdöbbent ekkora felelőtlenség láttán. Arcán nem engedett teret ennek az érzésnek, amin ugyanolyan udvarias kifejezés ült, mint eddig. Végül is ezzel csak az ő dolgát könnyítik meg. Felemelkedett ültében, és közelebb húzta a gyereket. Összehúzott szemöldökkel tanulmányozta a sebhelyet a homlokán. Nem tudta megállni, végighúzta ujját a heg vonalán.
A baba reakciója azonnali volt. Kinyitotta a szemeit, és a férfira nézve elsírta magát. A hangra Mrs. Dursley lesietett a lépcsőn. Oda volt az alkalom, hogy egyszerűen csak foghassa a fiút és elvigye.
- Furcsa, soha nem szokott sírni.
- Drága Petuniám, legalább ezzel nincs bajunk – mondta az ajtón belépő testes férfi.
- Mr. Smith, ha nem tévedek. Én pedig Vernon Dursley vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Tehát azért jött, hogy elvigye ezt az isten csapását.
- Nem, Vernon, csak tárgyalni akart róla.
- Ez a kettő egy és ugyanaz. Tudja, uram, a gyerek a nejem húgáé. Nemrég távoztak az élők sorából. Egy autóbalesetben hunytak el. Kötelességünknek éreztük, hogy elmenjünk a kis Henryért, és…
- Harry, nem? –A hangulat egy pillanat alatt fagyossá vált, és Rabastan rájött, hibát követett el, a nő nem említette egyszer sem, hogy hívják a gyereket.
- Vernon, szólj nekik! - sikoltotta Petunia, és a kezébe kapta Harryt. A férje kirohant a házból, elég nyilvánvalóvá téve a házat figyelőknek, valami baj van. Rabastan gyorsan reagált, de ahhoz nem eléggé, hogy megállítsa a rohanó muglit. Ha már veszik is az ő ügye, legalább a Potter-fiúval végez. Pálcáját a gyereket karjában tartó nőre szegezte, és így kiáltott:
- Avada Kedavra! – Zöld fénysugár indult a pálcája hegyéből, és a szobát tompa zúgás töltötte be. Az átok körülölelte testüket, majd kialudt. Nem történt semmi. Vagyis semmi olyan, aminek történnie kellett volna.
Petunia továbbra is zokogott, és a gyerek is sírt, de éltek. Nem értette, hogyan lehetséges ez, hisz meg kellett volna halniuk. Soha nem hibázta el a halálos átkot, csak néhányszor, amikor még tanulta, hogyan kell. Nem merenghetett azonban sokat a problémán. Az ajtó kirobbant a keretéből, és négy taláros alak rontottak be rajta. Rabastant kábító átkok találták el. Védekezni nem maradt ideje. Eszméletlenül rogyott a földre, az ajtó romjai közé. Az aurorok megkötözték, és kilebegtették a házból, hátrahagyva a muglikat a másik kettőnek, nyugtassák meg őket, ahogy tudják. A küszöb elől hoppanáltak a fogollyal. Mordon és Frank Longbottom maradtak, és belenyugodtak a hosszas kellemetlen társalgás kilátásába. Frank Petuniánál próbálkozott, aki jobb beszélgetőpartnernek ígérkezett, mint a liluló fejű Vernon.
- Asszonyom, kérem, nézze el nekünk ezt a hibát, máskor nem fordul elő… - Vernonból ekkor robbant ki a düh, amit a kapott sokk eddig féken tartott.
- Hogy képzelik? Hogy képzelik, hogy maguk nem védenek meg minket?! Beleegyeztünk, itt maradhat, ha védelmet kapunk… - Frank közben rendületlenül folytatta a Petuniához intézett mondatait.
-… nem, ilyen nem fordulhat elő többet. Egyetlen és meg nem ismétlődő alkalom volt csupán, és mi mindent megteszünk, hogy az önök biztonságát garantáljuk, ráadásul a házon lévő védővarázslatok…
- Magunkhoz vettük. Etettük-itattuk a nyomorult kölyköt, és MAGUK NEM VÉDENEK MEG MINKET?! – üvöltötte Vernon néhány centiről Mordon képébe, aki nem szólt semmit az ordítozásra.
- Esetleg egy Silencio és egy Exmemoriam? Hamarabb végeznénk – jegyezte meg halkan Mordon társának –, és nem pocsékolnánk az időnket feleslegesen.
- Várj, próbálkozzunk még egy kicsit – válaszolt fáradtan Frank.
Öt perc hasonló hangvételű beszélgetés után már kevésbé volt lelkes. Beleegyezését adta a szerinte kissé durva, de hatásos módszerbe. Mordon pálcamozdulatainak nyomán fél perc múlva már két csendesen szundító mugli volt a szobában. Vernon lényegesen kellemesebb társaság volt így, mikor aludt, és a nőnél is értékelni lehetett a változást.
- Te vidd a férfit az emeletre a hálószobába, és én addig rendet teszek itt – mondta Mordon Franknak.
- Rendben. – Azzal elhagyta a szobát, maga előtt lebegtetve Vernont.
Mordon pedig a helyére pakolt mindent egy nonverbális varázslattal. Ugyanolyan rend és tisztaság uralkodott a szobában, mint amilyen ideérkezésük előtt volt. A nőt a kanapéra fektette, kezéből ügyetlenül kivette a gyereket, és gyengéden a mózeskosárba tette. A gyerek ébren volt, mégse sírt a sebhelyes auror láttán. Sőt, kivillantva mind a két fogát, rámosolygott. Frank az ajtókeretnek dőlve figyelte a férfit.
- Láttam a zöld fényt Alastor. Hogy lehet, hogy még mindig élnek? A halálos átkot nem lehet kivédeni! – Mordon összehúzta a szemöldökét, ahogy a kisfiút vizslatta.
- Dumbledore szerint míg a rokonainál van, minden támadástól védett. Úgy tűnik, a főbenjáró átkok sem kivételek.
- Még szerencse. Van még valami elintéznivalónk? – kérdezte csendesen Frank.
- Nem, már nincs. Mehetünk – válaszolta Mordon. Az ajtóban megvárta társát, és együtt léptek ki az utcára.
***
Mardekár kastélyában nem állt meg az élet. A halálfalók terveket szőttek, minden beszélgetésük, minden gondolatuk a Nagyúr felkutatásáról és a támadásokról szólt. Hetente végeztek rajtaütéseket azokon, akiről feltételezték, hogy tudhatnak valamit a Sötét Nagyúrról. S közben egyre fogytak, volt, akit elkaptak, volt, aki vértanú módon áldozta életét Voldemortért a harcokban. Nagy csapást jelentett az egész csapatnak Rodolphus Lestrange elfogása. Így saját bőrükön tapasztalták Bellatrix hangulatingadozásait, amit Rodolphus áldásos tevékenysége eddig visszafogott.
Az elfogottak között volt még Mulciber és Rosier. McKinonnék meggyilkolása után fülelték le őket. Mulciber vagy tíz kábító átok meggyőző hatására megadta magát: összeesett. Rosier azonban harcolt a végsőkig. Egy kósza, illegális, de a harcokban elnézett Avada Kedavra találta el. Másokat is elfogtak Dolohovot egy mugli házaspár kínzásakor, amit csak kikapcsolódásként, a többi halálfaló tudta nélkül végzett. Nem teljesítette Mrs. Lestrange parancsát, akinek az utasítása szerint a halálfalók csak párokban végezhettek rajtaütéseket, így próbálva kizárni az elfogás lehetőségét. Az óvintézkedések és az új szabályok bevezetése sem akadályozta meg a minisztérium aurorait abban, hogy időnként el ne fogjanak egy-egy halálfalót.
* * *
Bellatrix az Imperiusszal odakényszerített gyógyítók legnagyobb rémületére mind idegesebben rótta a kastély folyosóit, és üvöltözött egyre fogyatkozó híveivel. Idegeit nem nyugtatták már férje szavai. Egy napon azzal az elhatározással érkezett a tanácsterembe, hogy ő maga megy el kutatni, ha már a többiek nem képesek eredményt elérni. Elhatározását azonban eltérítette Augustus érkezése, aki új hírekkel szolgálhatott az elfogott halálfalókról.
- Rookwood, milyen híreket hoztál a minisztériumból? Van remény arra, hogy kiszabadíthassuk őket? Született már ítélet az ügyükben? – szegezte a kérdéseit a férfinak.
- Úrnőm, nagy sajnálattal kell közölnöm veled, hogy a halálfalókat már elítélték, és az Azkabanban vannak. Onnan pedig mi nem tudjuk kihozni őket. Egy esetben született felmentő ítélet…
- Kinél? – vágott közbe a nő reménykedve abban, hogy férje vagy Rabastan nevét fogja hallani.
- Pitont mentették fel – válaszolta Augustus nyugodt hangon.
- Az áruló! – Tisztán le lehetett az arcáról olvasni a csalódottságot. Érzéseit egyre kevésbé tudta elrejteni a kíváncsi szemek elől, és okklumenciája is gyengült kissé a várandósság előrehaladtával. Néha, még az is megesett vele, hogy elsírta magát, amit végképp megbolondult hormonjainak tudott be. A csalódottsága egy másodperc alatt gyűlöletté csapott át. Rookwood folytatta a beszámolót:
- Dumbledore maga kezeskedett az ártatlanságáról, és mutatva, mennyire a bizalmát élvezi, felkérte, tanítson a Roxfortban bájitaltant. Az ifjabb Barty Kupor szólt közbe:
- Lehet, hogy még a Nagyúr parancsa volt, férkőzzön be Dumbledore bizalmába… - Bella azonnal megadta a választ, hangjába sűrítve mindazt a gyűlöletet, amit érzett.
- Nem hiszem. Már a Nagyúr eltűnése előtt is szolgáltatott ki információkat a Főnix Rendjének. Bár egy ilyen ifjú embert, mint amilyen te vagy könnyen megtéveszthetett.
- Engem lehet, hogy megtévesztett, de a Sötét Nagyúrral nem tehette meg ugyanezt. Ő bízott benne, így hát, én is azt teszem. Kém, ne kárhoztassuk a feladatáért. – Helyeslő morgás hallatszott, ami a fiatalembert meglepte, mindazonáltal elégedettséggel töltötte el. Tetszett a hiúságának. Nem gyakori, hogy meghallgatják.
- Kettős kém, kémked ide is, oda is. Ez az én véleményem – mondta dühösen Bella.
A következő szava azonban elakadt lélegzetével együtt. Éles fájdalom hasított a hasába, és ettől összeroskadt. A teremben tartózkodók azonnal ugrottak, hogy segítsenek, de a gyógyítok, akik állandóan körülötte lebzseltek, elzavarták őket. Ebben a helyzetben a halálfalók semmit sem tehetnek. Egy gyors bűbájjal felemelték, és a legközelebbi szobába vitték. Tisztán tükröződött a rémület az arcukon. A gyerek még nem születhet meg, több mint egy hónap van hátra a tervezett időpontig.
- Gyorsan, a magzatvíz még nem folyt el! Az elixírt! Lara! Hol a fenében van Lara? Nála van az üvegcse! – A legidősebbnek tűnő nő volt a parancsnok közöttük, az ő hangját hallották.
- Itt vagyok. Mrs. Li…
- Ide gyorsan. Maguk meg mit keresnek itt? Kifelé! Férfinak nincs helye itt. – Az utóbbi szavakat a halálfalóknak szánta, akik a helyiségbe tódultak. Nem kellett sok idő és szitok, hogy belássák, ők nem tudnak segíteni a várandós nőn. Követték az utasítást, és elhagyták a szobát.
A gyógyítók két órát dolgoztak, mire meg tudták állítani a szülést. Lassan vánszorogtak a hetek. Bella már a kilencedik hónapban járt, a szülés bármikor megindulhatott. A gyógyítók pihenést és fekvést rendeltek el neki, amit az energikus nő roppant nehezen viselt el. Az utolsó egy hét eseményeiről csak erős szűrön keresztül értesült.
Egy napon azonban olyan hírekről szerzett tudomást, amik alapjában véve rázták meg nyugalmát. Két halálfaló beszélgetett szobája ajtaja előtt, ami gyakran megesett, tekintve, hogy olyan közel volt a tanácsteremhez. A hang alapján nem tudta beazonosítani a beszélgetőket.
- Algernon szerint tudomást szereztek Mardekár kastélyáról az aurorok. Állítólag a legjobb átoktörőiket küldték ide, és bizonyos mérések azt bizonyítják, repedések keletkeztek a védővarázslatokon.
- Persze ez származ… - válaszolt rá a másik. Ennyit hallott csupán, az elhaladóktól, mégis szívverése felgyorsult, és a pulzusa az egekbe szökött. Ha a kastélyt védő varázslatokon rés keletkezik… Tennie kell valamit.
A gyógyítok nem hallották a mondatokat, amik annyira nyugtalanították Bellát. Hangosan csevegtek egymással. Bella lassan a pálcája felé nyúlt, és kezébe szorította. Egy pillanatig még várt, aztán gyorsan kábító átkokat lőtt szét a szobában. Az összerogyó testek nem érdekelték, neki meg kellett erősíteni a kastély védelmét. Tudta, hogyan kell, a Nagyúr beavatta ebbe a titkába is. Felkelt az ágyból, és kilépett a folyosóra. Azon most, szerencséjére, nem lépkedett rajta kívül más.
A Nagyúr dolgozószobája felé indult. Néhány perce ment, mikor valami meleget érzett végigfolyni lábain.
- Mi a…? – Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértese, megindult a szülés. Ráadásul ő a gyógyítókat… Ó, Morgana, segíts!
- Valaki segítsen! – kiáltotta teljes hangerővel, miközben megfordult, és elindult vissza. Talán egy folyosónyit haladt, amikor lábai feladták a szolgálatot. Nem tudta elfojtani zokogását. A fal tövébe roskadt. Sikolyai önkéntelenül tolultak ajkára.
Algernon Rookwood egy folyosón sietett át, mikor női sikolyokat hallott. Bellára gondolva futott a hang forrásához. Nem tévedett. A fal tövében találta, megindult nála a szülés. Egyedül volt, ami megdöbbentette a férfit. Hogy hagyhatnak a gyógyítok magára egy kilenc hónapos terhes nőt? Egyáltalán, mit keres itt? A gyógyítók az elmúlt hetekben sehova sem engedték egyedül. Nem képzelődött, ebben biztos volt, nem szokott terhes nőkről fantáziálni. Álmodozásai során a nők nem terhesek, hanem gyönyörűek, kívánatosak, őt akarják és, ami a legfontosabb: aranyvérűek. Kár, hogy a valóságban nehezen találni ilyet. Másodpercnyi mélázásából kizökkentette az, hogy Bella sikoltozott. Féltette a gyermekét. Köpenyét a nőre terítette, akin csak egy hálóing volt.
- Hol a fenében vannak a gyógyítók? – üvöltötte magából kikelve, majd megnyugtatónak szánt hangon fordult a nőhöz. – Ne félj. Nem lesz semmi baj. A gyerek nemsokára megszületik, a gyógyítók mindjárt itt lesznek. Gondolj arra, hogy aranyvérű vagy, az aranyvérű nők büszkék, csak a muglik hisztériáznak.
– Ez hatott, Bella elhallgatott, és néhány mély lélegzet után remegő hangon válaszolt:
- Ne merj a muglikhoz hasonlítani! Nincs jogod hozzá. Szerezz fájda… gyógyítókat, hozd ide őket, szólj Cissynek és… A gyerek, Merlinre a gyerek! – nyöszörögve szorította kezét hasára. – A gyógyítók a szobámban vannak, elkábítottam őket. Siess!
- Hozok segítséget, először a gyógyítókért megyek, aztán Cissyért, jó? – súgta a fülébe, mire a nő erőtlenül bólintott. Rookwood felállt mellőle, és a folyosón végig rohant gyógyítókért kiáltozva. A harmadik sarkon fordult már be, mikor a sietve ideérkező, fehérköpenyes gyógyítókba ütközött.
- Arra van – mutatott a megfelelő irányba. – Megindult a szülés. Valami gond lehet. – Ennyire volt ideje, és a gyógyítók már el is rohantak mellette.
- Fájdalmai vannak! – kiáltotta utánuk.
Rookwood ezután tovább indult, hogy Narcissát is megtalálja, ígérete szerint. Először a könyvtárban kereste, ami elég közel volt, és általában sok időt töltött el ott a szőke hajú fiatalasszony. Most nem ült egyik mély fotelban sem. Második gondolata a bájital labor volt, ahol komoly munka folyt, pótolni kellett a fogyatkozó készleteket. Ez Piton tudása nélkül egyre nehezebben ment.
Narcissa itt is sok időt szokott eltölteni, persze nem néma láblógatással, hanem minden tehetségét felhasználva bájitalokat készítésével. Bizonyítani akart, sőt, bizonyítania kellett, hiszen Malfoy felesége volt, akit az eltelt két hónap alatt lassan már annyira meggyűlöltek, mint a világos oldal követőit. Bella parancsára mégis megtűrték maguk között. Végül is a nővéréről volt szó, aki segíteni tudott, hisz nem egy éve szült ő is. Nem találta meg itt sem. Jugson, aki épp egy fontos ellenmérgen dolgozott, a nő ideiglenes hálószobájába irányította. Narcissát az ágyán ülve lelte meg, amint mélyen elgondolkozva kifelé néz az ablakon.
Alig három hete, hogy beköltözött, és a szoba máris ízlése lenyomatát viselte magán. A Mardekár színeiben pompázó falat virágos halvány barack színű tapétával rejtette el. Az átalakításokban hűséges házimanója, Sandy is segített. Úrnőjének ő győzte meg a kastélyban található jó pár manók közül néhányat, legyenek asszonya segítségére. Csomagjait, amiből elég sok volt, fonott kosarakban tárolta. Az ablakon is lecserélte a nehéz bársonyfüggönyöket, könnyed barack színű selyemre. Egy ládát tetetett az ablakpárkányra, a napos oldalra, ahol most liliom nyílott.
Magában keserűen elmosolyodott. A liliom volt a Malfoy család címernövénye is, ezzel is büszkén hirdetve, legrégebbi őseik franciák voltak, ahonnan, mint közismert, minden nemesség fakad. A családi mondák szerint még egy frank ős kapta az első családi birtokot, amit azóta is büszkén mutogatnak vendégeiknek. Bár a franciaországi birtok már csak nyaralóként szolgál, amikor néha üdülni támad kedvük. Erről eszébe jutott férje és a veszekedésük. Három éve voltak házasok, és még nem veszekedtek mostanáig. Amint meghallotta, mi történt a nővérével (a hír csak lassan ért el hozzá), összecsomagolt, és elhatározta: megy és segít. Lucius pedig nem akarta elengedni. Odáig fajult a dolog, hogy pálcát szegeztek egymásra, mikor váratlanul vendégek érkeztek. Ráadásul elég befolyásosak. Férje belátta, ha nem akar botrányt, elengedi. Mosolyogva az ajtóig kísérte, a vendégekkel pedig közölte, felesége egy ideig nyaralni megy, levegőváltozásra van szüksége. Amikor azonban az ajtóban megcsókolta, fagyos dühöt látott a tekintetében.
Nővére örömmel fogadta, a halálfalók bizalmatlanul, de ez már nem érdekelte. Elég volt Lucius értetlenkedésével megküzdeni. Bellát tanácsokkal látta el: mit tegyen, mit egyen, mennyire terhelheti magát. Leginkább a sok idegességtől és stressztől óvta Bellatrixot. Hagyja csak a gondokat néhány hétre másra, legalább a gyerek érdekében. A független és makacs Bellának nehezen ment nyugton maradni, feküdni, de a gyerekért hajlandó volt rá. Főleg mivel a baba jól ráijesztett, amikor a szülés megindult egy hónappal a tervezett időpont előtt. A gyógyítok akkor erővel visszatartották a születendő gyermeket. Nem lehet koraszülött a gyerek. Narcissának akkor saját szülése jutott eszébe, és a kisfia, Draco. Úgy érezte, nemrég történt csupán, pedig már egyéves lesz a kisfiú. Istenem, milyen gyorsan nőnek!
Ilyen gondolataiból rántotta ki Rookwood érkezése. Zihálva lépett be szobájába, arcán valami olyan kifejezéssel, ami aggodalomra adott okot.
- A szülés megindult. Bellatrix téged hívott. Azt hiszem, van valami gond, mert nagy fájdalmai voltak. A gyógyítók már ott vannak vele, de siess! – Narcissa arcáról sütött a rémület. Nemrég a komplikációk, és most ez is!
- Indulok. – Azonnal összeszedte magát, és Rookwood után indult. Az ajtóban azonban visszafordult. - Várj! – kiáltotta a férfinek, és felkapott egy kis kristályüveget az asztalról, amit a zsebébe süllyesztett.
- Most már mehetünk? – türelmetlenkedett a férfi
- Igen, persze. – És futásnak eredtek.
- A többieket még nem értesítettem a nagy eseményről – lihegte Algernon.
- Sokáig eltarthat, amíg megszületik a Nagyúr utódja. De azért szólj nyugodtan nekik, hadd tudják meg. – Rövid idő múltán értek oda a szoba ajtajához, berontottak, és nem láttak bent senkit.
- Hova vihették? – fordult Narcissa a ziháló halálfaló felé. A férfinak nem tett jót a rövidtávú futóbajnoki címért folytatott versenyük. Testes ember volt, nem egy atlétikus alkat.
- Va… valóban nem itt indult meg a szülés. – Kezeit térdeihez támasztva próbált lélegzethez jutni. – Mutatom az utat… Mindjárt, csak… - Eltelt tíz másodperc, mire a férfi összeszedte magát annyira, hogy tovább tudjanak menni. Narcissa ideges volt és türelmetlen. Az ő Luciusára gondolva, nem is tudta elképzelni, hogy egy férfi ennyire ne legyen formában.
- Erre! – mutatott a megfelelő irányba Algernon, és lényegesen lassabb tempót diktálva ment elől, mint eddig. Elérték azt a pontot, ahol Rookwood Bellát hagyta. A közelben volt egy nyitott ajtó, ahonnan hangok szűrődtek ki. Besiettek a szobába.
A gyógyítók Bellát a legközelebbi hamarjában szülőszobának kinevezett helyiségbe vitték. Narcissa sietve csatlakozott az asszonyokhoz, akik bent már egy ideje dolgoztak. A fojtott hangulatból nem remélt semmi jót. Bella egy baldachinos ágy közepén feküdt, sápadtan, némán. Körülötte tíz gyógyító végezte munkáját. Narcissa félve érdeklődött a kismama és a gyermek hogyléte felől. A válasz suttogva érkezett, amit a szobán kívül várakozó Algernon nem hallott meg. A szülőszobában férfinak nem volt keresnivalója, így hamar az ajtón kívül rekedt.
Narcissa kiment, és ezeket a szavakat intézte hozzá:
- Most menj el, és tudasd, a szülés megindult. Ha biztosat tudok, értesíteni foglak titeket. – Azzal bement, és bezárta maga mögött az ajtót. Még hallotta, amint Bellának mondta:
- Nem lesz semmi baj. Mindent meg fogunk tenni érted és a piciért. Légy erős és… - Csend telepedett a folyosóra, az ajtót bizonyára némító bűbájjal kezelték.
Nem lehetett kihallani semmit. Algernon még néhány másodpercig némán állt, a csukott ajtót szemlélve, miközben torkát aggodalom szorította össze. Az érzés meglepte, mert nem egy érzelgős fajta ráadásul, nem is a saját gyermekéről van szó. Egy sóhajjal és némi okklumenciával elhessegette magától a zavaró gondolatokat. A tanácsterembe indult, hogy bejelentse a nagy hírt: a Sötét Nagyúr gyermeke ma, szeptember 20–án fog megszületni, ami a jövőben valószínűleg nagy ünnep lesz közöttük. A gyerek születésnapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése